péntek, május 22

vége, mondhatni game over

Eljött, Istenem, néha hogy vártam! Nem is néha, egészen gyakran. Aztán egyszer csak jó lett. Kábé akkor, amikor a főnök szabira ment, amikor kisütött a nap, amikor végre lett két nagyon jófej lakótársam, amikor néhány kollegámmal végre jobbra fordult a kapcsolat, és igen, akkor pláne édessé vált, amikor egy cuki fiú is bekerült a képbe :) Ahhoz még időben, hogy legyen valami icipici izgalom, ahhoz szerencsére későn, hogy a szívem is megszenvedje.

Annyi minden történt az elmúlt napokban, hetekben, de sokszor mégis elgondolkodtam, mi is volt az értelme az egésznek. Merthogy gyakran kétműszakban nyomtam a melót, és durvábban, mint otthon. Meg persze mellette az angol, ami csak annyit fejlődött, hogy ugyanazzal a szókinccsel makogok 3 óra alvás után, vagy éppen alkoholos befolyásoltság alatt. Nem tudom, ez fejlődésnek tekinthető-e.

Élettapasztalat? Mindig tanulok, kár, hogy a tudást nehezen kamatoztatom a nagybetűs terén. Talán ha hazaértem, leülepszik minden, és egyszer csak világosabban látom, mit kell tennem. Mindenesetre itt az élet egész más - normálisnak tekintett - változatait láthattam. Sokkal nyitottabb nem, de egy hangyányit befogadóbb lettem, és jobban tűröm a fájdalmat. A többi még elemzésre szorul.

És ez vk, az ESO-tól távolodó, Budapesthez közeledő:

szerda, május 6

május, május

Május van. Észre sem vesszük, és hipp-hopp már a nyár simogatja lábunk szárát. A hétvégén megszellőztettem - idén először - piroskörmös lábujjaimat. Na nem mondom, hogy a balkon kövezete még nem szagolt közéjük, de hivatalosan még nem mutatkozhattak "mezítelenül" emberek előtt. A szombati városnézésnek (minden kult intézményre jutott egy ruhás és két cipőbolt) végül meglett az eredménye. Nem volt könnyű menet: belőttem azt az árfekvést, amit még hajlandó vagyok euróban kipengetni egy pár szandálért, mert ugye, otthon 4 pár vár, de élek-halok egy újért, és hiába az öröm a csíkos tornacipő végett, ha nagy melegben kandikálásra vágynak az ujjacskák. Amikor a limitet meghatároztam, jött a választás nehézsége: tessen is, csinosan is álljon, méretben is legyen. Ez utóbbi bizonyult végül a legnehezebbnek, de a hetedik üzletben végül megtört a jég, és 37-esben, és teljes párban (ugyanis volt üzlet, ahol nem találták a cipellő másik párját - jegyzem meg: nem Németországban, Bajorországban vagyunk :) elém hozták a kiválasztottat. Mindezt mosolygós kiszolgálás övezte, amit én kissé pesszimista hozzáállással annak tudtam be, hogy a shoppingolásban társam Sandi, amerikai lakótársam volt, aki egy pillanat alatt elegyedik szóba mindenkivel, és egy másik fél pillanat alatt vesz le mindenkit a lábáról, merthogy nem csupán New Yorkból, de egyenesen Manhattanből jött.
Legújabb szerzeményem vasárnap le sem került a lábamról, és milyen jó, hogy így volt, ugyanis azóta esik az eső, és nemhogy szellőztetésről, de még tornacipőbe bújtatásról sem lehet szó. Reggelente fázósan húzom össze a farmerjakóm fölött kabátomat, tekerem körbe a sálamat, és várom a nyarat.

hétfő, május 4

hétvégi termés







röpül az idő (május 4.)

A cím természetesen csak a hétvégékre vonatkozik, amik úgy szállnak tova, mintha minden hét egy péntek délutánnal és egy 5 perces észvesztéssel végződne. Az ilyen "észvesztések" aztán sokfélék. Itt voltak például barátok, akikkel csak egy félprogramot tudtam futtatni, de abban is volt sokmindenféle: kolbászozás, óriáskerekezés, CD-válogatás (ebben a szenvedélyben teljesen egymásra találtunk), bolhapiac, német futballsztár megbámulása-lencsevégre kapása stb.).
Aztán volt müncheni majális (sörrel, virslivel, lufikkal, punkzenészekkel és englischer gardenbeli muzsikáló feketékkel), városnézés új lakótárssal, vásárkázás, ejtőzés kastélyparkban.

Egyszóval, annyi mindenfélét művelhet az ember. Hát még ha rendesen értesül is a programokról. Valahogy ez a rész nem megy könnyen. A szociális programokban pedig egyenesen gyenge vagyok. Azért befittyent végre egy buli, miután kettőt le kellett mondanom: egyet utazás, egyet családlátogatás miatt. Ennek ellenére (és ez tényleg csodaszámba megy), meghívott André kollegám az albérlet avató bulijába. Rögtön igent mondtam, nemcsak mert bírom a csávót, hanem mert éreztem, ez az uccsó esélyem. Csütörtökön, a hosszú hétvégét bevezetőn, délután, rögtön a WDM (értsd intergalaktikus értekezlet) után már csöpp kedvet sem éreztem. Miután sikerült a főnököt pár napon keresztül megúszni, szerdán lekapott megint a tízkörmömről, majd csütörtökön a teljes bagázs előtt megszégyenített. Már rájöhettem volna, hogy ez nála sport (később a bulin megtudtam, hogy több megelőző - női - gyakornoktársam ezt könnyekkel honorálta), de nem, én újra és újra átélem a teljes megsemmisülést. Remélem, igaz a mondás: ami nem öl meg, az megerősít :) Szóval valahogy nem voltam buli-hangulatban csütörtök délután, de erőnek erejével rávettem magam, hogy süssek egy sütit (ez nem volt a teljes igazság, a sütés-főzés mindig inkább megnyugtat, ellazít), a lehetőségekhez és a nyersanyaghoz képest kicsinosítsam magam, majd meleg sütivel az ölemben félórát vonatozzak a Citybe. Meg is mosolyogtam a mese népies ízét... De élveztem a szitut. Még akkor is, amikor majdnem elsőként érkeztem, holott negyedórán át próbáltam megtalálni a 44-es és 36-os kapu között a 38-as számot.
Az albérlet marha jó helyen lévő ház, marha jó lakásában, mint álmaimban: a tetőtérben, finoman IKEA-s stílusban berendezve. A megérkezésem pillanatában összesen egy Andréval és egy Brunóval, 20 perccel később még plusz 12 portugállal kibélelve. Ami egyben azt is jelentette, hogy az est hátralévő részében minden angolul elhangzott mondatra jutott 42 portugál barokkos körmondat. Ezt hamar felsimervén úgy döntöttem, hogy néhány pohár vörösbor vagy átlendít a kezdeti nehézségeken, vagy törli az est hátralévő részét. Szerencsére az előbbi történt, bár még két caipirinha is hozzájárult a kerek történethez. Egy órán keresztül, amíg a portugálok meg nem ették mindazt, amit hoztak, kábé ajtófélfának néztek (már ugye egy erősebben kidagadó, kissé korhadó részének), de utána "I had a nice chat with two lovely guys", szóval, eltelt valahogy az este.


Megfigyelések:
A portugálok nem ivással kezdik az estét, hanem evéssel, a végeredmény mégis pontosan ugyanaz, mint egy magyar buli esetében: nehezen forgó nyelvek, tetőtéri ablakból kilógó emberkék, youtube-os békavideón nyerítő nagyközönség.
A bajorok közt is vannak "állatok", az egyik szomszéd nekifeküdt a csengőnek, és addig nyomta, amíg André rá nem jött, hogy ez nem a kaputelefon, hanem biza a bejárati ajtó. Szezám tárulj: bajor szekrény bedől, majd nyomja németül de cefetül, hogy elege van az állandó bulikból. Szegény 4 napja "helybeli" kollega megszeppenve hallgatta a heveny fordítást. Majd a német távozása után minden hangosabb nyerítés után pisszt intett némán a kezével.

szerda, április 22

mindjárt április 23.

Azaz lassan letelik a 2. hónapom. Elindult a visszaszámlálás. Csöppet sem bánom. Sőt, várom a hazaival való szembesülést. A szomszédokkal vívott csatákat kevésbé, de a lakásom illatát (ami olykor inkább szag), a konyhám hideg kövét, a 7-es busz nyomorúságát, a befordulást a Kinizsi utcán, a csöppet sem mosolygós vöröshajú eladót a sarki pékségben, a bármikor-összefuthatok-egy-ismerőssel-az-utcán-érzést annál inkább!
Addig még lefolyik jóóó sok víz az Isaron, és reméljük, lesz még sok minden, főleg: szép májusi napok!

csütörtök, április 16

csak képek... április közepe







hiányérzet

Ezeregy éve és tizenegy napja nem írtam a nagyhálós naplómba. Fura módon vagy kétszer papírt (igazit) és tollat (igazit) ragadtam, és firkantottam valamit. Az ilyen fecniket aztán évekig őrzöm, képes vagyok hazahurcolni bárhonnan - igazi régimódi (lassan vén)kisasszony vagyok :) És remélem, hogy egyszer az unokáim majd jókat szórakoznak rajtuk.

Olyan mindenfélék voltak: kirándulós hétvége, aztán húsvét, majdnem perzselő meleggel. A csütörtökre már nem is emlékszem, valami munkahelyi csalódás kimerített, hamar aludni mentem, de a péntek (itt már Nagypéntek is szünnap volt) és a szombat is tóparton talált. Pénteken a Stamberger See, szombaton a Garchinger See volt terítéken, kicsit meg is égtem, de az igazi nappantás a balkonon köszöntött be. Ezen a hétvégén megtudtam, mekkora kincs birtokában vagyok: egy szélvédett, csodásan napos erkélyem van, és csak az enyém, minthogy még mindig egyedülös vagyok a kecóban.
Szombaton délután München, este opera (igen! a Müncheni Állami Operában) Kaijal, cseh zeneszerző műve cseh nyelven (nekem néha mókás a tragikus történet ellenére), német felirattal. Kúl! Aztán sörözés, vasárnap egésznapos semmittevés Thomasszal: magam is meglepődöm, nem unatkozom egy csöppet sem (többek között megnézzük az Olympia Parkot kívülről, belülről, kipróbáljuk a fekvést a füvén, és megnézzük az olimpiai falut is, meg a házat, amelynek egyik lakrészében 1972-ben meggyilkolták az izraeli sportolókat - ma diákoknak ad szállást! milyen érzés lehet egy ilyen helyen nyugovóra térni?), hétfőn aztán háziasszonykodás, de nem a vendégvárós, hanem a másik értelemben: mosok, főzök-sütök, a takarítás megint elmarad, ellenben melózom a csörgő magyar forintocskákért. Tisztára mint egy hazai vasárnap...

Az azóta eltelő napok is hasonszőrűek: bent befejezem a melót (egész héten túlórázom, és rengeteget stresszelek - mellesleg azért jöttem, hogy ebből kilépjek...), aztán meló után hazasétálok, a gép elé ülök, és folytatom. München meg éli az életét nélkülem. Na, azért nem teljesen: egyik nap beugrottam valami nyárisabb ruhát nézni, de teljes katasztrófa volt: elképesztő, még mindig tartja magát a szuperszűk, csak szuper ifjaknak és szuper ropiknak kitalált csőnadrág, és lassan visszakúszik a nyolcvanas évek répanadrágja! Hát egyiket sem nekem és az alakomnak találták ki, így csalódottan, és üres kézzel hazajövök. Okés, semmit sem mondhatok, múlt héten megvettem életem legdrágább tornacipőjét, ami büdös, csíkos, Tomi Hilfiger! és cseppet sem nőies, de imádom :)

Érdemes lenne értekezni az itteni divatról, de majd talán máskor: annyit elöljáróban, mivel az európai olvasztótégely itt Münchenben van, és mindenfélék sétálnak, rengeteg a szép ember! és
a divat is sokféle: a tornacipős (nagyrészt színes, és agyonhordott Converse, hát mi más!)-farmeres csak egy irányzat, de számos képviselője van, most persze én is közébük léptem az állandóan feketében járókat hetente két-három alkalommal hátrahagyva :) Aztán vannak nagyon sok pénzből nagyon szépen és nagyon egyszerűen öltözők. Meg sportemberek, akik reggelente nem a korábban leírt trend szerint kerekeznek, hanem autóárú bicajokon, áramvonalas versenyszerkóba bugyolált testtel szállnak tova. A többiekről majd legközelebb.

A hét két meglepetés-sztorija:
Pénteken a garchingi metrómegállóban a kicsit arabus kinézetű takarítóbácsi megkér, csináljak róla egy fényképet digitális kamerájával, amint büszkén áll narancssárga mellényében, egyik kezével a seprűjébe, másikkal a szemetesbe kapaszkodva, háta megett a metrós Garching felirattal. Amikor elkészül a kép, nagyon hálás, és mosolyogva továbbsepreget. Meghat, hogy vannak emberek, akik egy ilyen munkára is büszkék, a munkájukra büszkék, és boldogok, hogy van!
Sztori kettő: ma délután csöngetnek. Ki az atyaúristen lehet?! Ide csak kulccsal lehet bejutni... Vagy a kaputelefon. Előbb az ajtóval próbálkozom: a mosolygós házmester az (ez itten egy komoly titulus), beinvitálom, mondom, nem beszélek németül, nem gond, máris folyékonyan magyarázza angolul, hogy nagyon nincs rendben, ahogy a nevemet a postaládára ragasztottam. A baj nem ott van, hogy kitettem, hanem hogy nem nyomtatott, és ferdén áll. Csinálnak nekem szebbet. Tiltakozom, nem kell, nem az én lakásom, már csak egy hónapig maradok. Jó, akkor csak igazítsam meg, majd úgy csinál, mintha nem tudna (!) róla. Mikor becsukom, mindketten mosolygunk az ajtó egyik-másik oldalán.

vasárnap, április 5

az első igazán tavaszi hétvége

Megtörtént az, amit nem igazán akartam hinni, hogy valaha is bekövetkezik: leégett az arcom. Az egész úgy kezdődött, hogy péntek este a Garchinger See partján sétálgatva egy csodás hétvégéről ábrándoztam. Ahogy az már lenni szokott, ezt egy borús szombat reggel követte. Ennek ellenére bevonatoztam Münchenbe, és időm és pénzem javát könyvesboltokban töltöttem/költöttem. Meg fodrásznál jártam, ami egy rosszabb bohózatnak is beillett.

Intermezzó a történetben, azaz vk és a fodrász esete röviden:
A hazai fodrászomat sem találom olcsónak, de itt az égbe szöknek az árak. Történt azonban, hogy szombaton egyszer csak keresztezte az utamat egy magát 13 eurós hajvágással reklámozó borbélyüzlet. Jó szó, borbélyüzlet volt, de női frizurákkal is foglalkoztak (talán nem én voltam az első). Az üzletben két arabus kinézetű fiatalember várta a holnapot. Az egyik volt a kasszír, a másik a "fodrász". Legbelül mélyen éreztem, hogy mégsem kéne, de valami visszatartott. És még a kommunikációs problémák sem fordítottak ki az üzletből, hogy tudniillik egyetlen közös nyelvünk sem volt. Elmutogattam és gondosan elmagyaráztam angolul, hogy hátul rövid, elöl hosszú, ő meg beintett a székbe, nyakam köré leplet terített, és németül válaszolt valamit. Mosás nem lesz? - érdeklődtem. Ha nagyon akarom, lehet. Jó, ha megy anélkül is, hát legyen. A kezében egy papírvágóolló-szerű valami és egy fésülésre alkalmatlan másik készség volt, ezzel látott munkához: sitty-sutty, nyissz-nyassz, 5 perc, és elkészült. Hm, én elölről ugyanazt az igénytelen fejet láttam, mint a munka kezdetekor. Mondtam, folytassa még. Megismétlődött, csitt-csatt, nyissz-nyassz, kész. Most egy tükröt is felvillantott hátulról, hogy lássam a "remekművet". Igaz, oly gyorsan, hogy csak annyit észleltem: 1. szörnyűséget nem csinált (talán), 2. a hajam pont olyan hosszú, mint hat perccel azelőtt. Mondtam, vágjon még, bár egyre bizonytalanabb hangon. Lehet, hogy jobb ezt ennyivel megúszni? A Figaró most már kicsit dühösen, hiszen legalább 7 perce dolgozott a 13 euróért, újabb csattogtatást-nyiszálást kezdett, fél perc múlva újabb tükörlendítés, mindezt olyan sértődött ábrázattal, hogy többé nem mertem kétségbe vonni: ez a frizura bizony készen van. Az utcára kilépve fejemet a nyakamba húztam, és egészen addig így közlekedtem, míg egy duplatükörrel ellátott próbafülke félhomályában meg nem bizonyosodtam: ez a pali bizony alkotott :)

Szóval az esős szombat után egy szürkés vasárnap következett. Ez sem tántoríthatott vissza az egyik München közeli tó meglátogatásától. Ammersee várt. Amikor megérkeztem, úgy nézett ki, csak engem. De pár órával később kiderült, még jó néhány más városlakót is. Együtt sütkéreztünk a stégen: ők pólóban és feltűrt nadrágszárral, én sálban és farmerjakóban. Ennek következtében semmi más, csak a fejem mutatja az áprilisi napsugarak művét.

szombat, április 4

elért minket is a tavasz! (április 3.)










szerelmi vallomás

Amiről még nem számoltam be, az a múlt hétvége. Váratlanul lehetőségem adódott "haza-ugrani". Pénteken reggel feltették a kérdést, hogy ha fizetik a hazautam, megoldható-e a dolog. Azt hittem először, hogy vicc, de a szívem hangosabbat dobbant. Majd késő délután nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony komoly. Persze én ekkor kezdtem csak el gondolkodni, mennyire jó is az ötlet. De közben már szerveztem, őrülten nyomogattam a számítógép gombjait csekkoltam a drágábbnál-drágább repcsik eurós és dolláros árait, nézegettem a német nyelvű egyéb lehetőségeket, majd a legjobbnak a vasutat ítélve kirohantam a müncheni pályaudvarra, és megvettem a Jegyet. Normális vagyok? - gondoltam közben, de a választ magamnak sem akartam őszintén megadni, négy órával később pedig már feldobottan ültem az éjszakai München-Budapest járat utazóközösségében. Tényleg közösség volt, tele a vonat, a mi fülkénkben csupa magyar, hasonlókorúak. Volt kis beszélgetés: És Te? mit csinálsz? hogy kerültél ki? igen, már három éve? neked meg fél éve nincs munkád? Igen, asztalosként könnyű... stb. Mindennapi történetek, olvasok ilyet Nők Lapjában, hallom a Bumenrángban, na meg most. Aztán szendergés, pirkad, és mind izgatottan várjuk a megérkezést. Ami olyan, amilyennek egy hazai megérkezésnek lennie kell. Hűvös, az emberek morcosak, udvariatlanok (éles a váltás), és mégis, imádok otthon lenni. Túlesek a megbeszélésen, ami miatt hazaszáguldottam, és mire szabadulok, már ragyogóan süt a nap, kék az ég. Turistának érzem magam - otthon. Nyakamban kamerával, arcomon széles mosollyal az éjszakai gyűrődések között, sétálgatok, és fotózom a százszor látott részeket. Este kis meló, majd mozizás a tesómékkal. Vasárnap reggel brunch a török barátokkal, újabb megbeszélés, búcsú, enyém az egész délután. Esik az eső, minden szürke, de finom meleg. Végigsétálok a Kossut Lajoson, a Rákóczin, és a világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Munkával, családdal, barátokkal, akik várnak, ha hazajövök. És most már tudom, hogy én igazán itthon létezem. Szeretem ezt a várost!