jubileum

tegnap bevégeztetett az első hónapom.

apró-cseprő

Mostanság egyre jobban élvezem a reggeli sétákat. Igen, eddig pusztán eü szempontból tartottam magam a reggeli bandukoláshoz (mondanám, hogy sosem gondoltam volna, hogy addiktív kapcsolat fűz majd a kukoricacsipszhez, de nem tehetem, mert erre utaló jelek már otthon is voltak...), szóval a csipszevés volt eddig a séta egyik fő oka, a másik a pénz, a harmadik a friss levegő szívása, de mára ez megváltozott. Reggelente többnyire süt a nap, a földek erősen illatoznak, és minden tele van madarakkal (varjak, cinkék, vadkacsák - sőt, tegnap este egy fácánkakas nászkurjongatásait hallgathattam végig a bokros ösvényen vezető úton!). No meg biciklistákkal. Általában két útvonalat variálok (ez kábé két párhuzamos utcát jelent, csak az egyik oldalról kerüli a szántóföldeket, a másik pedig átszeli a finisben). Ha a "városibb" útvonalat célzom meg, olykor már ismerős arcok is jönnek szembe, akik Garching metrómegállója felé igyekeznek. Ha a másikon megyek, ez nem eshet meg, mert a kutatóbázis felől senki nem jön Garchingba ilyen hajnali órán. Viszont kicsi hangyákként látható az összes befelé tartó csillagász. Módomban áll megfigyelni a biciklisdivatot. Vannak ugye az ázsiai kutatók/diákok: köztük elég nehéz pl. korbeli különbséget felfedezni. Gyalogostársak szinte csak közülük kerülnek ki, és akár kétkeréken, akár lábbuszon tekernek a melóhely felé, mindig valami dzseki, hatalmas, szembe húzott kapucni kombinációt viselnek. Néhány elvetemült europid tesiszerkóban fut (!) a Forschungszentrumba, ahol - gondolom - átvedlik "jólnevelt" tudós bácsivá. A többiek bicikliznek mint korábban már említettem, itt nem szokás a kormánykerékbe kapaszkodni :) mondjuk sem a forgalom, sem a sebesség nem indokolná ezen elavult szokás fenntartását. A biciklisták közt is vannak ugye a családosok, akik kis utánfutóban húzzák az aprócska tudóspalántákat a kutatóközpontos ovi felé, aztán vannak a hegymászó típusúak, akik kordbársony naciban, túrabakancsban tekernek, a hajti-pajti-szerűek jobblábszáron feltűrt gatyóban, színes hátizsákkal, és egy-két elegánsabb darab is előfordul, ha nem is öltönyben, de nadrág-zakó kombinációban, ilyenkor a nadrágot egy igencsak elegáns kapcsocska tartja távol a szerkezettől. Beérkezés, és a biciklik lefejtése után a kávézóban némely típus továbbra is beazonosítható marad, de mindenki egyformán cuppan rá az intézet nyújtotta ingyen kávéra.

És akkor el is értem a másik témára: kávézás, munkahelyi kajálás. Az egyik csodálatos hely a Cafeteria, ahol 2 kávégép és egy nagyon bízi bácsi hathatós munkája szolgálja az egésznapos kávéivás (csak az élvezet kedvéért: cappucino, latte macchiato, choc, choccolacino, creme cafe, milchcafe, espresso) lehetőségét. Ezen kívül lehet még itt teát inni, ebből is egész nagy a választék, ebédet melegíteni és elfogyasztani, és ide fut be 11-kor a sandwich-guy is, aki szintén a déli kaja magához vételét hivatott elősegíteni. A héten még egy kellemes dolgot adott a hely, ingyen kaját!, ami pont úgy működik, mint nálunk, mihelyst kiderül a dolog, csak úgy rajzanak az emberek, és egyetlen izgő-mozgó hangyaboly látszatát kelti az a sok okos ember :) Az ingyenkaja apropója az előző esti parti volt, ami az éves beszámolókat követte. Mivel itt nagyon sok mindenféle ember van, a partiétek is nemzetközi volt: humusztól kezdve a görög dolmadakin át a török bulgursalátáig, német kolbászkákig és spanyol chorizóig bezárólag igen sok minden várta a második körben étkezőket is. Mmmm...
Ha az ember lánya nem a cafeteriában ebédel (itt akkor eszik, ha 1. ő főz, és hozza otthonról műanyag edénykében, 2. csinál szendvicset, és kifejti a szalvétarengetegből, 3. elcsípi időben a szendvicsgájt, aki csak 20 percet időzik a kaják szétosztásával, 4. boldogan fogyasztja a másoktól kikunyerált "shared lunch"-ot), akkor még elmehet a Kantinba, ami nagy, egy csomó fiatal van benne, menzaszerűen osztják a kaját, és mindent megszégyenítő szaga van, vagy elmehet ennek egyetemi változatába a matematikai intézetbe, ahol csúzdázni is lehet és kevésbé büdi. Vagy elmajszolja azt, amije van a számítógépe mögött ülve. Eddig mindegyiket próbáltam, a helyezések: 1. Cafeteria - forever!, 2. matematikai menza csúzdázás nélkül :), 3. majszolás, .......99. kantin

oda- és hazafelé

nagy riadalom (március 18.)

...avagy az élet Internet nélkül. Úgy kezdődött, hogy már vasárnap az egész napot a gépem előtt gubbasztva töltöttem némely megélhetési melók végett. Aztán a hétfő este is ilyesformán telt (na, itt már sulis dolgok is bejátszottak, a krea hatása messzire elér :), és tegnap is ez volt a program. Ennyit a nagy izgalmas németországi életemről. Egy kopott, kékhuzatú kanapénak vetve a hátam, színes csomagolópapíros dohányzóasztalon, kézközelben egy pohár vörösborral, kettecskén vagyunk mink itten HP-val, a gyönyörű feketeséggel, cimbivel, munkatárssal. Néha zene is megy, de olykor csak mi ketten. Ja, és az Internet. Ami tegnap éjszaka, a legfontosabb pillanatban bemondta az unalmast. Annyira elkeseredtem, hogy az esti tornát mellőzve ágyba bújtam, azzal a céllal, hogy sebaj, majd reggel korán kelek. Ez kivételesen ment is, annyira nyomasztottak a határidők, az Internet ellenben... na, ekkor kétségbe estem. Igaz, minden van valami végett, így például korán, zúzmarás fűben, de napsütötte reggelen bandukoltam be, felfedeztem az ftp explorer programot, megtanultam, hogyan kell az ilyesmit fű alatt intézni, stb, stb., szóval igazán hasznosnak is tarthattam volna a jelenséget, mégis enyhe görccsel a gyomromban ültem egész nap, és rágtam a szám szélén, vajon "hű" társam estére megtér-e. Siettem a haza felé vezető úton, miközben Thomasszal, gyakornoktársammal dagasztottuk a sarat az igen erősen illatozó szántföldek mellett. Hát nem, nem tért meg. Na, itt jött a következő leizzadás. Sajnos, nem vagyok egy gépészetileg ellátott, számítástechnikailag kiművelt ember, sőt, ezen dolgok iránt még kiváncsiság sem él bennem egy csöpp sem, de most minden ablakot kinyitottam, mindent fülecskét elolvastam, mindent bekattintottam, majd kikattintottam, de semmi. Nincs megoldás. Egy helyes kis ábra mutatta, miszerint vilimikata (pc - értsd, ahogy akarod :) és az ESO között élő kapcsolat van, de a nagy hatalmas világháló előtt egy kis piros x vágja el az utat. S a megoldás? Olasz lakótársam formájában érkezett, aki belibbent a szobájába, állítása szerint csak rápillantott az Agyra, amin egy kis lámpa éppen ekkor zöldre váltott, és már ismét áramolhattak a bájtok, kilobájtok, megabájtok. Nem firtatom, hogy véletlenek léteznek-e vagy sem. És azt sem, hogy nem élhetek Világháló nélkül.

március 15.

Ma reggel végigsuhant az agyamon a gondolat, hogy nemzeti ünnepünk van. És nem érzek semmi igazán ünnepélyeset. Még jól megszokott társam, a honvágy sem ráncigál jobban a mindennaposnál. Talán annak köszönhető, hogy hirtelen megint sok dolgom lett? Vagy hogy a "többiek" (itt élő külföldiek) egyike sem hiányolja (látványosan) az otthonát, otthonmaradottjait? Most pont úgy beszélek, mintha tíz év száműzetésben lennék. Csak egy álom okozza, visszatérő: csomagolok, nagyon sok mindent, készülök örökre elutazni, és nagyon fáj a szívem.

Mindeközben valójában a holnapra, jövő hétre, és a hétvégére készülök, amikor a kiccsaládom nagyjai jönnek.

És túl vagyok a hétvége nyaralós felén!

Pénteken Kaihoz voltam hivatalos vacsorára: zöld káposztára. El nem tudtam képzelni, mi lehet egy káposztában annyira különleges, de mondhatom, tényleg az volt, és nem utolsó sorban finom: egy tálban héjában sült krumplit tálalt, egy másikban gyönyörű sertésszeleteket és illatos főtt kolbászokat, a harmadikban pedig egy rakás zöld izét, ami kicsit emlékeztetett a brokkolira, kicsit a párolt spenótra, ízben talán a kelbimbóra, és isteni volt! Az utóhatásokról most nem emlékeznék meg. Mindezt sör kísérte (amiből nem igazán mertem inni, ugyanis megfigyelés, hogy egyre többet és egyre rosszabbul beszélek tőle). A vacsi előtt körbejártam a kérót, ami nagyon picike, viszont van egy csodás balkonja, és szuper a környék, ahol elhelyezkedik. A ház kimondott zöld övezetben, a Nymphenburg Park háta mögött található, ha belép az ember a lépcsőházba, már azt hiszi, hogy egy lakásban van, a lépcsők ugyanis kárpítozottak, a "lobbyban" pedig karosszékek, asztal és váza található. Kicsit zavarba ejtő.

Vacsi után zenehallgatás, betekintés a német popkultúrába :) nem hatódtam könnyekig... majd csevegés minden olyasmiről, amiről csak képes vagyok. Kai nagyon udvarias hallgatóság, és rettentően kedvesen igyekszik mindent megérteni. Amikor viszont éreztem, hogy ez már nekem is nagyon fárasztó, elkísértettem magam a vasútállomásig, a legegyszerűbb hazajutás tőle ugyanis így néz ki: az ő kerületéből rendes vasúttal megyek 4-et a város közepéig (Marienplatz), ahonnan metróval hazautazom a mi kis városunkba :)

(További megfigyelés: pénteken este természetesen mindenki bulizni megy, 11 körül indul meg a népvándorlás a szórakozóhelyek felé. Az ifjúság, talán kicsit kevésbé kiöltözve és kevésbé sminkelve, mint otthon, a vonaton/metrón fogyasztja el a bemelegítőt, amit akár még egy komplett koktélkeverés is megelőz!)

A szombat még a pénteknél is jobban sikerült, csapatos kiránduláson vettem részt. Daria, az olasz szobatársam invitált (hát csak úgy módjával, ahogy itten szokás), amire én rögtön lecsaptam, és tegnap reggel már izgatottan vártam, hogy a két álmos olasz leányzó összeszedje magát és elinduljunk. Egy olasz kollegájuk és annak bolgár barátja adta a csapat másik felét, egyben a vezető kezet és a GPS agyat. Az úticél Neuschwanstein kimondhatatlan nevű kastélya volt. Indulás után rögtön kisütött a nap, de ahogy haladtunk egyre délebbre, és az Alpokhoz egyre közelebb, úgy változott át a táj ismét télivé. Igaz, meglepetésemre az emberek Füssenben már csak kiskabátokban, pulóverekben sétálgattak, a klíma a hegyek miatt egészen furcsa: hóborította csúcsok, napsütés és "langymeleg".

Kávéval indítottunk, ami kicsit felrázta a bagázst, és mondhatom, az egész nap nagyon kellemesen telt, ez volt az a társaság, amiben eddig a legkényelmesebben éreztem magam. Valahogy állandóan feszengek, szarul érzem magam a nyelvtudásom miatt, és bár az angol volt itt is a nyelv, és mindenki nagyon ügyesen csűrte-csavarta a szót, egészen más volt az alaphangulat. A fiúk viccesek, a lányok nevetősek voltak, mindenki fotózott rendületlenül, egyszerre lettünk éhesek, álmosak, szóval klappoltak a dolgok. Az elválás persze nem volt könnyes, de ez a nap nagyon megérte az árát, tudniillik, hogy most minden melómmal "úszok", régi megszokott stílusomban.

Az este még egy mosodás kalanddal zárult, de ezt nem szívesen idézem fel, a lényeg, hogy végre a szárítón kapaszkodnak a nadrágjaim, és újra lesz mit felvennem.

hétközbeni - március 10.

Két fontos dologról nem számoltam be: a múlt csütötökön végre moziba jutottam! Igazi kis művész-pince-kino, hozzám hasonló nézőkkel, egyszóval otthon éreztem magam. És hála az égnek, még a filmet is értettem, nem volt ez más, mint a Milk. Az élmény persze hozta a fogadalmat, hogy ezután, mindig, hetente, újabb és újabb mozikban. Most kedd este van, harmadjára halasztok, a következőnél már dékáni engedélyt kell kérnem :) Pedig nagyon be van tervezve a Felolvasó, és az új hely, de most valahogy kezdenek az esték az otthoniakra hasonlítani... Talán holnap...

A másik a vasárnap volt: napsütéssel, két múzeummal, isteni könyvesbolttal (oda bizony vissza kell menni!), és egy város közepi temetőkerttel, romantikussal, benne 19. századi síremlékekkel, no meg gyereküket levegőztető, gazdasági újságot olvasó kispapákkal, és körbe-körbe futó vasárnapi sportólokkal. Kicsit bizarr!

És akkor most már túl vagyok ugye egy hétfőn, jaj, de jó, és egy kedden, és már harmadik napja tisztogatok egy 2 gigás csillagképet és szenvedek. A munkahelyi szobatársaim pedig Dr. Pixelnek szólítanak, mondhatom, hogy elég ironikusan, és ma Martintól, a német fődizájner-3Dgurutól a Katastrophy becenevet is kiérdemeltem, egyelőre nem értem, miért...

márciusi áprilisi

Pénteken délután elhatároztam, hogy mostantól minden hétvége nagyon aktívan, sok nézelődéssel fog telni. Az ilyen tervezéseknek soha sincs jó vége, mindig közbejön valami. A péntek esti ejtőzést, és hajnalig tartó olvasást másnap egy nagyon szürke szombat reggel követte, ami nálam általában még az életkedvet is elveszi. De próbáltam erőt venni magamon, egy kiadós villásreggelit követően neki kezdtem a müncheni városnézés második felvonásának. Az U-Bahn ablakából fázósan néztem a szakadatlan hóesést, de megacéloztam magam. Először a müncheni szuperpiacra mentem (majd meglátjuk, mit nyújt tavasszal, illetve, hogy milyen a többi) - ez a "turista" piac, bár a helyi erők is vásárolnak, kajálgatnak itt. Először is, mivel nem túl korán érkeztem, már mindenki a déli sörét fogyasztotta. Itt nagyon komolyan veszik ám a sörkultúrát! Reggel, délben, este. :) Meglepetésemre a piac melletti egyik kis utcában volt olyan söröző, ahonnan szinte szombat esti buli hangjai hallatszottak, a nép majd kifolyt, akik az ablakhoz préselődtek, azok meg komoly partiszerkókat viseltek, szigorúan bőrből. Ja, azt megfigyeltem, hogy akár milyen hideg is legyen, egy-egy igazán felkapott hely előtt az emberek a kinti asztaloknál állva is fogyasztanak, és olyan lezseren dumcsiznak közben, mintha csak egy szép augusztusi estén tennék mindezt.

Na, vissza a piacra: volt egy csomó szép virágos stand (A németek, vagy legalábbis a bajorok rettentően sokat adnak a dekorra és pláne a virágdíszítésre. Ezt leginkább a választékból és az üzletek számából gondolom: a 16 ezer lakosú Garchingban, csak a mi utcánkban van 3, hazai szemmel nézve igen exkluzív virágüzlet).

A virágosok mellett volt legalább 3 sörsátor, 5 helyes szobor, több kolbászda, számos olasz finomságot árusító stand, no meg zöldségesek. Találtam egy mézkereskedést is, ahol a hidegre való tekintettel megkóstoltam a forró mézbort, majd bent is körbejártattam a tekintetem, mert elképesztően gusztusos, és változatos mézek voltak ám! Végül az árak miatt úgy döntöttem, hogy máshol ejtem meg a beszerzést.

A "piacolás" után egy hatalmas Isar-parti séta következett, betévedtem az Angol Kertbe is, és levontam azt a következtetést, hogy ez egy nagyon romantikus hangulatú város! Már alig várom, hogy igazán tavasz legyen!

A séta közbeni további megfigyelés (korábbi vizsgálatokkal alátámasztva): hogy sokkal sportosabbak az emberek, mint nálunk, hétvégén mindenki sétál, fut, levegőzik - nem számít, hogy szakad a hó, köd és sár van.

Miután kellőképpen átfagytam és már a honigwein sem éreztette hatását, ittam egy hatalmas kávét, és belevágtam a plázázásba: volt könyvesboltozás, itt vásárlás is (megfigyelés: jelenleg, ha egy könyv szupertrendi, akkor lekerekített sarkú. Nagyon szépen megoldják a nyomdák, van csak két sarkán és van négy sarkán lekerekített verzió is, kár, hogy minden második könyv ilyen, ezért eléggé uncsi... Találtam viszont egy "Mindent, amit a férfiaknak tudni kell" könyvet, ami olyan gyönyörű volt, hogy ha lett volna elég pénz nálam, talán megveszem. Ne egy albumra tessenek gondolni, hanem egy fekete-fehér illusztrált gyönyörűségre, mmm.... ) A könyvesboltot a Douglas követte (kb. 4szer annyiféle illattal, mint nálunk és olyan nevekkel, amikről otthon még nem is hallottam), majd a ruházati szaküzletek :) Végül fájdalommentesen megúsztam a túrát, csak egy delikáteszben nem bírtam magammal, ahol ismét újabb másfél órát bámészkodtam, ebből 30 percet a csokispultok között. Nálunk van a családban csokiszakértő, jó sok mindent kipróbáltunk már, de állandóan leesik az állam, ha az édességrészlegekre érek. És ezek a csomagolások! Igenis, a sima közértes csokispultokon is szuperegyszerű, szuperelegáns, szuperminimál stb. ruhájú csokikák ülnek, és szerintem nem lehet gond az eladásukkal :)

Ezután még gondolkodtam egy kis villamosozáson, de közben este nyolc lett, és már jártányi erőm sem maradt, szóval döcögés haza. Olyan igazi vidéki kislány vagyok, aki bejár a nagyvárosba.

márciusi tél

a második szerda, március 4.

Letelt a második szerdám. Számolgathatnám a hétfőket, de az nem lenne annyira mérvadó, hiszen akkor még előtte állok az egész hétnek. A szerda, az már valami, utána már a hét jobbik fele következik ugyebár: csütörtök az "intergalaktikus" értekezlet napja, a péntek meg a hétvégi várakozásé, tele tervekkel. Végre visszajött ugyanis a tervezgetési kedvem, majd beszámolok, hogy megvalósult-e valami.

Ma kikerült az ESO szuperteleszkópos oldalára az első csinálmányom: http://www.spacetelescope.org/updates/html/update0902.html
Nem, a szöveget nem én írtam :) És tudom, nem egy nagy kunszt, hogy két könyvborítót összepakoltam (bár volt olyan kollegám, aki aszitte, hogy lefotóztam őket), de majd ha az általam kisöpört galaxis-képek is felkerülnek, akkor nézhettek! :)
A hét másik két "nagy eredménye", hogy elkezdtem a munkahelyre gyaloglást. Borzasztóan elégedett vagyok magammal ("like a cat who swallowed the canary" - ennek a német megfelelőjét sajna még nem sikerült elsajátítanom...). A séta először a városka üdülőtelepszerű részén vezet, aztán át a mezőn. Persze nem csak úgy bele a kukoricásba, hanem végig kikövezett bicikli/gyalogút mentén, amit azért két oldalról szántóföldek öveznek, és mindent beleng a lassan olvadó föld és a finoman rothadó növények illata. A madarak: cinkék és feketerigók megkezdték a beszélgetést, jobbról-balról pedig el-elhúz egy japán/német/norvég stb. biciklista. Itt ugyanis nagyon sokan járnak kétkerekűn. A tudósabbnál tudósabb bácsik feltűrt farmerszárral, hátukon laptop-hátizsákkal, elengedett kormánykerékkel kerekeznek a kutatóbázis (Forschungszentrum) egyes épületei felé. Vidám kép.
A másik eredmény a bankszámla-indítási procedúra megkezdése. Az efféle intézésekben cefetül rossz vagyok, de végre hozzáláttam, és persze rögtön egy félig magyar ügyintézőbe botlottam. Nagyon örültünk egymásnak! Ahogy öregszem, egyre inkább erősödik bennem a "haza" és minden hozzá kötődő személy és tárgy szeretete - legalábbis így messziről :)

az első hétvége

Na, ezen is túl vagyunk... Valójában nem ezt érzem, hanem inkább valami olyasmit: óóó, már vége is van, jaj, de nagyon kár!! És belém költözött a szokásos, jól ismert vasárnap esti depresszió. Csak most nem el-nem-készített-házifeladat vagy nem-szeretem-folytatandó-munka miatt érzem, hanem mert tudom, hogy holnap megint egy kis gyomorgörcsöt fogok nevelgetni, és azon rágódom, hogy miért is kellett ez nekem.

No, de a sóhajtozás helyett inkább valami lélekemelőbbet, rövid egyenleg: pénteken volt plázázás, bár erről már beszámoltam, aztán gasztroblog- olvasgatás, aztán egy váratlan telefon, hogy tesóék megérkeztek, és onnan megkezdődött az igazi hétvége! Este finom sörözgetés, másnap készülődés a közös reggelire, aztán városnézés. Ez utóbbit olyan gyönyörű napsütéses télivégi időben, hogy legszebb álmomban sem reméltem volna! Vakító kék ég, összeolvadó hótömbök, és finoman csiklandozó meleg. A belvárosban az emberek megkezdték a vetkőzést, volt ujjatlan (!) ruhácskában hegedülő utcazenész, aranyszínű naciban elsuhanó tévés, stüszi-vadász kalapos német, hatalmas olasz napszemüvegek, színes kavalkád, embertömeg. Mindenki próbált a legtöbbet kisajtolni az első tavaszi napsugarakból.

Mi is vadásztunk vagy egy órát egy igazi napos teraszra, ahol kávézhatunk, ücsöröghetünk, s miután megleltük, és nagyon komolyan hozzákezdtünk a nappantáshoz, egy darabig ki sem lehetett minket robbantani a helyről. Ha nincs Kaijal megbeszélve randi a város egy másik pontján, talán az egész napot a teraszon töltjük. Így viszont nyakunkba kaptuk a lábunk, nagy sétával elértük a Nymphemburg parkot, és indult a második felvonás: hatalmas tócsákban való ugrándozással, botanikus kerttel, müncheni krumplilevessel, helyi kolbásszal, sörrel, esti müncheni városnézéssel. Próbáltunk "sűríteni" és bekukkantani ide-oda, persze mindez csak ízelítő volt, ahogy a fehér kolbász édes mustárral, pereccel, újabb sörrel is (kóstoltunk Hofbraut, Paulanert, Franziskanert - szigorúan búzából mindet).

Újonnan szerzett információk:

1. Münchennek van egy, a miénkhez nagyon hasonló Arénája, amit este kivilágítanak: ha pirosban pompázik, akkor a Bayern-München játszik odabé; ha kék a világítás, akkor a másik neves müncheni focicsapat, de ha idegeneké a pálya, akkor a ház fala fehéren izzik.

2. Münchenben is érezhető a főn szél hatása, ami miatt állítólag márciusban akár 25 fokos meleg is lehet. Hát, szurkolok, hogy ez idén is bekövetkezzen.

3. Ez már vasárnapi megfigyelés: itt a férfiak szívesen mennek csoportos reggelizésre, aminek az itala nem tejeskávé vagy tea, hanem bizony ser! Jókat kockáznak, dumcsiznak közben, és perecet rágnak.

Aztán Lacó és Orsi hazament, én meg garchingi sétába fogtam a ködben fürdő városban, és ilyen utcanévtáblákat láttam: