Május van. Észre sem vesszük, és hipp-hopp már a nyár simogatja lábunk szárát. A hétvégén megszellőztettem - idén először - piroskörmös lábujjaimat. Na nem mondom, hogy a balkon kövezete még nem szagolt közéjük, de hivatalosan még nem mutatkozhattak "mezítelenül" emberek előtt. A szombati városnézésnek (minden kult intézményre jutott egy ruhás és két cipőbolt) végül meglett az eredménye. Nem volt könnyű menet: belőttem azt az árfekvést, amit még hajlandó vagyok euróban kipengetni egy pár szandálért, mert ugye, otthon 4 pár vár, de élek-halok egy újért, és hiába az öröm a csíkos tornacipő végett, ha nagy melegben kandikálásra vágynak az ujjacskák. Amikor a limitet meghatároztam, jött a választás nehézsége: tessen is, csinosan is álljon, méretben is legyen. Ez utóbbi bizonyult végül a legnehezebbnek, de a hetedik üzletben végül megtört a jég, és 37-esben, és teljes párban (ugyanis volt üzlet, ahol nem találták a cipellő másik párját - jegyzem meg: nem Németországban, Bajorországban vagyunk :) elém hozták a kiválasztottat. Mindezt mosolygós kiszolgálás övezte, amit én kissé pesszimista hozzáállással annak tudtam be, hogy a shoppingolásban társam Sandi, amerikai lakótársam volt, aki egy pillanat alatt elegyedik szóba mindenkivel, és egy másik fél pillanat alatt vesz le mindenkit a lábáról, merthogy nem csupán New Yorkból, de egyenesen Manhattanből jött.
Legújabb szerzeményem vasárnap le sem került a lábamról, és milyen jó, hogy így volt, ugyanis azóta esik az eső, és nemhogy szellőztetésről, de még tornacipőbe bújtatásról sem lehet szó. Reggelente fázósan húzom össze a farmerjakóm fölött kabátomat, tekerem körbe a sálamat, és várom a nyarat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése