vége, mondhatni game over

Eljött, Istenem, néha hogy vártam! Nem is néha, egészen gyakran. Aztán egyszer csak jó lett. Kábé akkor, amikor a főnök szabira ment, amikor kisütött a nap, amikor végre lett két nagyon jófej lakótársam, amikor néhány kollegámmal végre jobbra fordult a kapcsolat, és igen, akkor pláne édessé vált, amikor egy cuki fiú is bekerült a képbe :) Ahhoz még időben, hogy legyen valami icipici izgalom, ahhoz szerencsére későn, hogy a szívem is megszenvedje.

Annyi minden történt az elmúlt napokban, hetekben, de sokszor mégis elgondolkodtam, mi is volt az értelme az egésznek. Merthogy gyakran kétműszakban nyomtam a melót, és durvábban, mint otthon. Meg persze mellette az angol, ami csak annyit fejlődött, hogy ugyanazzal a szókinccsel makogok 3 óra alvás után, vagy éppen alkoholos befolyásoltság alatt. Nem tudom, ez fejlődésnek tekinthető-e.

Élettapasztalat? Mindig tanulok, kár, hogy a tudást nehezen kamatoztatom a nagybetűs terén. Talán ha hazaértem, leülepszik minden, és egyszer csak világosabban látom, mit kell tennem. Mindenesetre itt az élet egész más - normálisnak tekintett - változatait láthattam. Sokkal nyitottabb nem, de egy hangyányit befogadóbb lettem, és jobban tűröm a fájdalmat. A többi még elemzésre szorul.

És ez vk, az ESO-tól távolodó, Budapesthez közeledő:

május, május

Május van. Észre sem vesszük, és hipp-hopp már a nyár simogatja lábunk szárát. A hétvégén megszellőztettem - idén először - piroskörmös lábujjaimat. Na nem mondom, hogy a balkon kövezete még nem szagolt közéjük, de hivatalosan még nem mutatkozhattak "mezítelenül" emberek előtt. A szombati városnézésnek (minden kult intézményre jutott egy ruhás és két cipőbolt) végül meglett az eredménye. Nem volt könnyű menet: belőttem azt az árfekvést, amit még hajlandó vagyok euróban kipengetni egy pár szandálért, mert ugye, otthon 4 pár vár, de élek-halok egy újért, és hiába az öröm a csíkos tornacipő végett, ha nagy melegben kandikálásra vágynak az ujjacskák. Amikor a limitet meghatároztam, jött a választás nehézsége: tessen is, csinosan is álljon, méretben is legyen. Ez utóbbi bizonyult végül a legnehezebbnek, de a hetedik üzletben végül megtört a jég, és 37-esben, és teljes párban (ugyanis volt üzlet, ahol nem találták a cipellő másik párját - jegyzem meg: nem Németországban, Bajorországban vagyunk :) elém hozták a kiválasztottat. Mindezt mosolygós kiszolgálás övezte, amit én kissé pesszimista hozzáállással annak tudtam be, hogy a shoppingolásban társam Sandi, amerikai lakótársam volt, aki egy pillanat alatt elegyedik szóba mindenkivel, és egy másik fél pillanat alatt vesz le mindenkit a lábáról, merthogy nem csupán New Yorkból, de egyenesen Manhattanből jött.
Legújabb szerzeményem vasárnap le sem került a lábamról, és milyen jó, hogy így volt, ugyanis azóta esik az eső, és nemhogy szellőztetésről, de még tornacipőbe bújtatásról sem lehet szó. Reggelente fázósan húzom össze a farmerjakóm fölött kabátomat, tekerem körbe a sálamat, és várom a nyarat.

hétvégi termés

röpül az idő (május 4.)

A cím természetesen csak a hétvégékre vonatkozik, amik úgy szállnak tova, mintha minden hét egy péntek délutánnal és egy 5 perces észvesztéssel végződne. Az ilyen "észvesztések" aztán sokfélék. Itt voltak például barátok, akikkel csak egy félprogramot tudtam futtatni, de abban is volt sokmindenféle: kolbászozás, óriáskerekezés, CD-válogatás (ebben a szenvedélyben teljesen egymásra találtunk), bolhapiac, német futballsztár megbámulása-lencsevégre kapása stb.).
Aztán volt müncheni majális (sörrel, virslivel, lufikkal, punkzenészekkel és englischer gardenbeli muzsikáló feketékkel), városnézés új lakótárssal, vásárkázás, ejtőzés kastélyparkban.
Egyszóval, annyi mindenfélét művelhet az ember. Hát még ha rendesen értesül is a programokról. Valahogy ez a rész nem megy könnyen. A szociális programokban pedig egyenesen gyenge vagyok. Azért befittyent végre egy buli, miután kettőt le kellett mondanom: egyet utazás, egyet családlátogatás miatt. Ennek ellenére (és ez tényleg csodaszámba megy), meghívott André kollegám az albérlet avató bulijába. Rögtön igent mondtam, nemcsak mert bírom a csávót, hanem mert éreztem, ez az uccsó esélyem. Csütörtökön, a hosszú hétvégét bevezetőn, délután, rögtön a WDM (értsd intergalaktikus értekezlet) után már csöpp kedvet sem éreztem. Miután sikerült a főnököt pár napon keresztül megúszni, szerdán lekapott megint a tízkörmömről, majd csütörtökön a teljes bagázs előtt megszégyenített. Már rájöhettem volna, hogy ez nála sport (később a bulin megtudtam, hogy több megelőző - női - gyakornoktársam ezt könnyekkel honorálta), de nem, én újra és újra átélem a teljes megsemmisülést. Remélem, igaz a mondás: ami nem öl meg, az megerősít :) Szóval valahogy nem voltam buli-hangulatban csütörtök délután, de erőnek erejével rávettem magam, hogy süssek egy sütit (ez nem volt a teljes igazság, a sütés-főzés mindig inkább megnyugtat, ellazít), a lehetőségekhez és a nyersanyaghoz képest kicsinosítsam magam, majd meleg sütivel az ölemben félórát vonatozzak a Citybe. Meg is mosolyogtam a mese népies ízét... De élveztem a szitut. Még akkor is, amikor majdnem elsőként érkeztem, holott negyedórán át próbáltam megtalálni a 44-es és 36-os kapu között a 38-as számot.
Az albérlet marha jó helyen lévő ház, marha jó lakásában, mint álmaimban: a tetőtérben, finoman IKEA-s stílusban berendezve. A megérkezésem pillanatában összesen egy Andréval és egy Brunóval, 20 perccel később még plusz 12 portugállal kibélelve. Ami egyben azt is jelentette, hogy az est hátralévő részében minden angolul elhangzott mondatra jutott 42 portugál barokkos körmondat. Ezt hamar felsimervén úgy döntöttem, hogy néhány pohár vörösbor vagy átlendít a kezdeti nehézségeken, vagy törli az est hátralévő részét. Szerencsére az előbbi történt, bár még két caipirinha is hozzájárult a kerek történethez. Egy órán keresztül, amíg a portugálok meg nem ették mindazt, amit hoztak, kábé ajtófélfának néztek (már ugye egy erősebben kidagadó, kissé korhadó részének), de utána "I had a nice chat with two lovely guys", szóval, eltelt valahogy az este.

Megfigyelések:
A portugálok nem ivással kezdik az estét, hanem evéssel, a végeredmény mégis pontosan ugyanaz, mint egy magyar buli esetében: nehezen forgó nyelvek, tetőtéri ablakból kilógó emberkék, youtube-os békavideón nyerítő nagyközönség.
A bajorok közt is vannak "állatok", az egyik szomszéd nekifeküdt a csengőnek, és addig nyomta, amíg André rá nem jött, hogy ez nem a kaputelefon, hanem biza a bejárati ajtó. Szezám tárulj: bajor szekrény bedől, majd nyomja németül de cefetül, hogy elege van az állandó bulikból. Szegény 4 napja "helybeli" kollega megszeppenve hallgatta a heveny fordítást. Majd a német távozása után minden hangosabb nyerítés után pisszt intett némán a kezével.

mindjárt április 23.

Azaz lassan letelik a 2. hónapom. Elindult a visszaszámlálás. Csöppet sem bánom. Sőt, várom a hazaival való szembesülést. A szomszédokkal vívott csatákat kevésbé, de a lakásom illatát (ami olykor inkább szag), a konyhám hideg kövét, a 7-es busz nyomorúságát, a befordulást a Kinizsi utcán, a csöppet sem mosolygós vöröshajú eladót a sarki pékségben, a bármikor-összefuthatok-egy-ismerőssel-az-utcán-érzést annál inkább!
Addig még lefolyik jóóó sok víz az Isaron, és reméljük, lesz még sok minden, főleg: szép májusi napok!

csak képek... április közepe

hiányérzet

Ezeregy éve és tizenegy napja nem írtam a nagyhálós naplómba. Fura módon vagy kétszer papírt (igazit) és tollat (igazit) ragadtam, és firkantottam valamit. Az ilyen fecniket aztán évekig őrzöm, képes vagyok hazahurcolni bárhonnan - igazi régimódi (lassan vén)kisasszony vagyok :) És remélem, hogy egyszer az unokáim majd jókat szórakoznak rajtuk.

Olyan mindenfélék voltak: kirándulós hétvége, aztán húsvét, majdnem perzselő meleggel. A csütörtökre már nem is emlékszem, valami munkahelyi csalódás kimerített, hamar aludni mentem, de a péntek (itt már Nagypéntek is szünnap volt) és a szombat is tóparton talált. Pénteken a Stamberger See, szombaton a Garchinger See volt terítéken, kicsit meg is égtem, de az igazi nappantás a balkonon köszöntött be. Ezen a hétvégén megtudtam, mekkora kincs birtokában vagyok: egy szélvédett, csodásan napos erkélyem van, és csak az enyém, minthogy még mindig egyedülös vagyok a kecóban.
Szombaton délután München, este opera (igen! a Müncheni Állami Operában) Kaijal, cseh zeneszerző műve cseh nyelven (nekem néha mókás a tragikus történet ellenére), német felirattal. Kúl! Aztán sörözés, vasárnap egésznapos semmittevés Thomasszal: magam is meglepődöm, nem unatkozom egy csöppet sem (többek között megnézzük az Olympia Parkot kívülről, belülről, kipróbáljuk a fekvést a füvén, és megnézzük az olimpiai falut is, meg a házat, amelynek egyik lakrészében 1972-ben meggyilkolták az izraeli sportolókat - ma diákoknak ad szállást! milyen érzés lehet egy ilyen helyen nyugovóra térni?), hétfőn aztán háziasszonykodás, de nem a vendégvárós, hanem a másik értelemben: mosok, főzök-sütök, a takarítás megint elmarad, ellenben melózom a csörgő magyar forintocskákért. Tisztára mint egy hazai vasárnap...
Az azóta eltelő napok is hasonszőrűek: bent befejezem a melót (egész héten túlórázom, és rengeteget stresszelek - mellesleg azért jöttem, hogy ebből kilépjek...), aztán meló után hazasétálok, a gép elé ülök, és folytatom. München meg éli az életét nélkülem. Na, azért nem teljesen: egyik nap beugrottam valami nyárisabb ruhát nézni, de teljes katasztrófa volt: elképesztő, még mindig tartja magát a szuperszűk, csak szuper ifjaknak és szuper ropiknak kitalált csőnadrág, és lassan visszakúszik a nyolcvanas évek répanadrágja! Hát egyiket sem nekem és az alakomnak találták ki, így csalódottan, és üres kézzel hazajövök. Okés, semmit sem mondhatok, múlt héten megvettem életem legdrágább tornacipőjét, ami büdös, csíkos, Tomi Hilfiger! és cseppet sem nőies, de imádom :)

Érdemes lenne értekezni az itteni divatról, de majd talán máskor: annyit elöljáróban, mivel az európai olvasztótégely itt Münchenben van, és mindenfélék sétálnak, rengeteg a szép ember! és
a divat is sokféle: a tornacipős (nagyrészt színes, és agyonhordott Converse, hát mi más!)-farmeres csak egy irányzat, de számos képviselője van, most persze én is közébük léptem az állandóan feketében járókat hetente két-három alkalommal hátrahagyva :) Aztán vannak nagyon sok pénzből nagyon szépen és nagyon egyszerűen öltözők. Meg sportemberek, akik reggelente nem a korábban leírt trend szerint kerekeznek, hanem autóárú bicajokon, áramvonalas versenyszerkóba bugyolált testtel szállnak tova. A többiekről majd legközelebb.

A hét két meglepetés-sztorija:
Pénteken a garchingi metrómegállóban a kicsit arabus kinézetű takarítóbácsi megkér, csináljak róla egy fényképet digitális kamerájával, amint büszkén áll narancssárga mellényében, egyik kezével a seprűjébe, másikkal a szemetesbe kapaszkodva, háta megett a metrós Garching felirattal. Amikor elkészül a kép, nagyon hálás, és mosolyogva továbbsepreget. Meghat, hogy vannak emberek, akik egy ilyen munkára is büszkék, a munkájukra büszkék, és boldogok, hogy van!
Sztori kettő: ma délután csöngetnek. Ki az atyaúristen lehet?! Ide csak kulccsal lehet bejutni... Vagy a kaputelefon. Előbb az ajtóval próbálkozom: a mosolygós házmester az (ez itten egy komoly titulus), beinvitálom, mondom, nem beszélek németül, nem gond, máris folyékonyan magyarázza angolul, hogy nagyon nincs rendben, ahogy a nevemet a postaládára ragasztottam. A baj nem ott van, hogy kitettem, hanem hogy nem nyomtatott, és ferdén áll. Csinálnak nekem szebbet. Tiltakozom, nem kell, nem az én lakásom, már csak egy hónapig maradok. Jó, akkor csak igazítsam meg, majd úgy csinál, mintha nem tudna (!) róla. Mikor becsukom, mindketten mosolygunk az ajtó egyik-másik oldalán.

az első igazán tavaszi hétvége

Megtörtént az, amit nem igazán akartam hinni, hogy valaha is bekövetkezik: leégett az arcom. Az egész úgy kezdődött, hogy péntek este a Garchinger See partján sétálgatva egy csodás hétvégéről ábrándoztam. Ahogy az már lenni szokott, ezt egy borús szombat reggel követte. Ennek ellenére bevonatoztam Münchenbe, és időm és pénzem javát könyvesboltokban töltöttem/költöttem. Meg fodrásznál jártam, ami egy rosszabb bohózatnak is beillett.

Intermezzó a történetben, azaz vk és a fodrász esete röviden:

A hazai fodrászomat sem találom olcsónak, de itt az égbe szöknek az árak. Történt azonban, hogy szombaton egyszer csak keresztezte az utamat egy magát 13 eurós hajvágással reklámozó borbélyüzlet. Jó szó, borbélyüzlet volt, de női frizurákkal is foglalkoztak (talán nem én voltam az első). Az üzletben két arabus kinézetű fiatalember várta a holnapot. Az egyik volt a kasszír, a másik a "fodrász". Legbelül mélyen éreztem, hogy mégsem kéne, de valami visszatartott. És még a kommunikációs problémák sem fordítottak ki az üzletből, hogy tudniillik egyetlen közös nyelvünk sem volt. Elmutogattam és gondosan elmagyaráztam angolul, hogy hátul rövid, elöl hosszú, ő meg beintett a székbe, nyakam köré leplet terített, és németül válaszolt valamit. Mosás nem lesz? - érdeklődtem. Ha nagyon akarom, lehet. Jó, ha megy anélkül is, hát legyen. A kezében egy papírvágóolló-szerű valami és egy fésülésre alkalmatlan másik készség volt, ezzel látott munkához: sitty-sutty, nyissz-nyassz, 5 perc, és elkészült. Hm, én elölről ugyanazt az igénytelen fejet láttam, mint a munka kezdetekor. Mondtam, folytassa még. Megismétlődött, csitt-csatt, nyissz-nyassz, kész. Most egy tükröt is felvillantott hátulról, hogy lássam a "remekművet". Igaz, oly gyorsan, hogy csak annyit észleltem: 1. szörnyűséget nem csinált (talán), 2. a hajam pont olyan hosszú, mint hat perccel azelőtt. Mondtam, vágjon még, bár egyre bizonytalanabb hangon. Lehet, hogy jobb ezt ennyivel megúszni? A Figaró most már kicsit dühösen, hiszen legalább 7 perce dolgozott a 13 euróért, újabb csattogtatást-nyiszálást kezdett, fél perc múlva újabb tükörlendítés, mindezt olyan sértődött ábrázattal, hogy többé nem mertem kétségbe vonni: ez a frizura bizony készen van. Az utcára kilépve fejemet a nyakamba húztam, és egészen addig így közlekedtem, míg egy duplatükörrel ellátott próbafülke félhomályában meg nem bizonyosodtam: ez a pali bizony alkotott :)

Szóval az esős szombat után egy szürkés vasárnap következett. Ez sem tántoríthatott vissza az egyik München közeli tó meglátogatásától. Ammersee várt. Amikor megérkeztem, úgy nézett ki, csak engem. De pár órával később kiderült, még jó néhány más városlakót is. Együtt sütkéreztünk a stégen: ők pólóban és feltűrt nadrágszárral, én sálban és farmerjakóban. Ennek következtében semmi más, csak a fejem mutatja az áprilisi napsugarak művét.

elért minket is a tavasz! (április 3.)

szerelmi vallomás

Amiről még nem számoltam be, az a múlt hétvége. Váratlanul lehetőségem adódott "haza-ugrani". Pénteken reggel feltették a kérdést, hogy ha fizetik a hazautam, megoldható-e a dolog. Azt hittem először, hogy vicc, de a szívem hangosabbat dobbant. Majd késő délután nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony komoly. Persze én ekkor kezdtem csak el gondolkodni, mennyire jó is az ötlet. De közben már szerveztem, őrülten nyomogattam a számítógép gombjait csekkoltam a drágábbnál-drágább repcsik eurós és dolláros árait, nézegettem a német nyelvű egyéb lehetőségeket, majd a legjobbnak a vasutat ítélve kirohantam a müncheni pályaudvarra, és megvettem a Jegyet. Normális vagyok? - gondoltam közben, de a választ magamnak sem akartam őszintén megadni, négy órával később pedig már feldobottan ültem az éjszakai München-Budapest járat utazóközösségében. Tényleg közösség volt, tele a vonat, a mi fülkénkben csupa magyar, hasonlókorúak. Volt kis beszélgetés: És Te? mit csinálsz? hogy kerültél ki? igen, már három éve? neked meg fél éve nincs munkád? Igen, asztalosként könnyű... stb. Mindennapi történetek, olvasok ilyet Nők Lapjában, hallom a Bumenrángban, na meg most. Aztán szendergés, pirkad, és mind izgatottan várjuk a megérkezést. Ami olyan, amilyennek egy hazai megérkezésnek lennie kell. Hűvös, az emberek morcosak, udvariatlanok (éles a váltás), és mégis, imádok otthon lenni. Túlesek a megbeszélésen, ami miatt hazaszáguldottam, és mire szabadulok, már ragyogóan süt a nap, kék az ég. Turistának érzem magam - otthon. Nyakamban kamerával, arcomon széles mosollyal az éjszakai gyűrődések között, sétálgatok, és fotózom a százszor látott részeket. Este kis meló, majd mozizás a tesómékkal. Vasárnap reggel brunch a török barátokkal, újabb megbeszélés, búcsú, enyém az egész délután. Esik az eső, minden szürke, de finom meleg. Végigsétálok a Kossut Lajoson, a Rákóczin, és a világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Munkával, családdal, barátokkal, akik várnak, ha hazajövök. És most már tudom, hogy én igazán itthon létezem. Szeretem ezt a várost!

elhavazódás

Nagyon rossz poénként mondhattam volna, mint olyan gyakran máskor is, hogy: "el vagyok havazva" - és persze nagyon közel jártam volna az igazsághoz. A múlt héten ugyanis még mindig voltak hóesések, hószállingózások, időnként napocskával tarkítva. Ilyenkor szobatársaim egyike, hol Andre, hol Martin kiabálta be a térbe (értsd: a barlang sötétjébe): nahát, frizbí-idő van! Persze egyikük sem tud magyarul, így kicsit másképp hangzott, de a lényege ez volt.

Na szóval, az elhavazódás oka kiállítási készülődés és megélhetési fusimeló volt. Mire ezekkel elkészültem, eljött a hétvége, amelyen a szüleim érkeztek sok hazai finomsággal, pénzmaggal, biztatással. Mondanom sem kell, a hétvégi órák csak úgy repültek! A szombat délutánt kis "otthonom" megtekintésével, pogácsázással, pálinkázással, majd müncheni városnézéssel töltöttük. Másnap ugyanez nagyban, azaz egésznapos sétával (aminek oka részben az én félrevezető magatartásom, részben szüleim vállalkozó kedve volt). Nem túlzok, órákon át gyalogoltunk, hol tavasziasan friss, hol ősziesen hideg időben. Mindeközben keresztül kasul felderítettük a Nymphenburg parkot, megnéztük összes kastélyát (sosem voltam egy kastélyfan, de itt csodákra leltem...), forrócsokiztunk a pálmaházban, bámészkodtunk az egykori gyarmati kereskedő Dallmayer ma is egzotikus üzletében (csak annyit mondok az arányokról, hogy az üzlet egyik sarkában csak tojáslikőrök vannak, talán húsz féle :), ettünk a Töröknél, ittunk a Bajornál, majd garchingi borozásba öltük a fáradtságunkat.

Szerencsére az Ősök csak hétfőn utaztak, így nem kellett vasárnap szívszorongató búcsút mondani, hanem még megvendégeltettem magam egy hétkezdő kávéval, anya csempészett egy isteni bajor Bretzent és egy igazi olasz Florentint a táskámba, majd elvittek a munkahelyre. Na, innen jött a megkésett vasárnapi depresszió, aki hétfőivé avanzsált, és dupla erővel hatott. Kint szürkeség, bent mélabú. Kábé egy teljes napon keresztül. Az utóhatásokra már nem is emlékszem, valami munka rémlik, és a csütörtöki koncert Kaijal, aki elképesztően jókor és jó dolgokkal tud felbukkanni. Egy amerikai pubban hamburgereztünk, nyomtuk rá a bajor sert, miközben szólt a swing és a jazz. Persze újabb elhatározás született...

jubileum

tegnap bevégeztetett az első hónapom.

apró-cseprő

Mostanság egyre jobban élvezem a reggeli sétákat. Igen, eddig pusztán eü szempontból tartottam magam a reggeli bandukoláshoz (mondanám, hogy sosem gondoltam volna, hogy addiktív kapcsolat fűz majd a kukoricacsipszhez, de nem tehetem, mert erre utaló jelek már otthon is voltak...), szóval a csipszevés volt eddig a séta egyik fő oka, a másik a pénz, a harmadik a friss levegő szívása, de mára ez megváltozott. Reggelente többnyire süt a nap, a földek erősen illatoznak, és minden tele van madarakkal (varjak, cinkék, vadkacsák - sőt, tegnap este egy fácánkakas nászkurjongatásait hallgathattam végig a bokros ösvényen vezető úton!). No meg biciklistákkal. Általában két útvonalat variálok (ez kábé két párhuzamos utcát jelent, csak az egyik oldalról kerüli a szántóföldeket, a másik pedig átszeli a finisben). Ha a "városibb" útvonalat célzom meg, olykor már ismerős arcok is jönnek szembe, akik Garching metrómegállója felé igyekeznek. Ha a másikon megyek, ez nem eshet meg, mert a kutatóbázis felől senki nem jön Garchingba ilyen hajnali órán. Viszont kicsi hangyákként látható az összes befelé tartó csillagász. Módomban áll megfigyelni a biciklisdivatot. Vannak ugye az ázsiai kutatók/diákok: köztük elég nehéz pl. korbeli különbséget felfedezni. Gyalogostársak szinte csak közülük kerülnek ki, és akár kétkeréken, akár lábbuszon tekernek a melóhely felé, mindig valami dzseki, hatalmas, szembe húzott kapucni kombinációt viselnek. Néhány elvetemült europid tesiszerkóban fut (!) a Forschungszentrumba, ahol - gondolom - átvedlik "jólnevelt" tudós bácsivá. A többiek bicikliznek mint korábban már említettem, itt nem szokás a kormánykerékbe kapaszkodni :) mondjuk sem a forgalom, sem a sebesség nem indokolná ezen elavult szokás fenntartását. A biciklisták közt is vannak ugye a családosok, akik kis utánfutóban húzzák az aprócska tudóspalántákat a kutatóközpontos ovi felé, aztán vannak a hegymászó típusúak, akik kordbársony naciban, túrabakancsban tekernek, a hajti-pajti-szerűek jobblábszáron feltűrt gatyóban, színes hátizsákkal, és egy-két elegánsabb darab is előfordul, ha nem is öltönyben, de nadrág-zakó kombinációban, ilyenkor a nadrágot egy igencsak elegáns kapcsocska tartja távol a szerkezettől. Beérkezés, és a biciklik lefejtése után a kávézóban némely típus továbbra is beazonosítható marad, de mindenki egyformán cuppan rá az intézet nyújtotta ingyen kávéra.

És akkor el is értem a másik témára: kávézás, munkahelyi kajálás. Az egyik csodálatos hely a Cafeteria, ahol 2 kávégép és egy nagyon bízi bácsi hathatós munkája szolgálja az egésznapos kávéivás (csak az élvezet kedvéért: cappucino, latte macchiato, choc, choccolacino, creme cafe, milchcafe, espresso) lehetőségét. Ezen kívül lehet még itt teát inni, ebből is egész nagy a választék, ebédet melegíteni és elfogyasztani, és ide fut be 11-kor a sandwich-guy is, aki szintén a déli kaja magához vételét hivatott elősegíteni. A héten még egy kellemes dolgot adott a hely, ingyen kaját!, ami pont úgy működik, mint nálunk, mihelyst kiderül a dolog, csak úgy rajzanak az emberek, és egyetlen izgő-mozgó hangyaboly látszatát kelti az a sok okos ember :) Az ingyenkaja apropója az előző esti parti volt, ami az éves beszámolókat követte. Mivel itt nagyon sok mindenféle ember van, a partiétek is nemzetközi volt: humusztól kezdve a görög dolmadakin át a török bulgursalátáig, német kolbászkákig és spanyol chorizóig bezárólag igen sok minden várta a második körben étkezőket is. Mmmm...
Ha az ember lánya nem a cafeteriában ebédel (itt akkor eszik, ha 1. ő főz, és hozza otthonról műanyag edénykében, 2. csinál szendvicset, és kifejti a szalvétarengetegből, 3. elcsípi időben a szendvicsgájt, aki csak 20 percet időzik a kaják szétosztásával, 4. boldogan fogyasztja a másoktól kikunyerált "shared lunch"-ot), akkor még elmehet a Kantinba, ami nagy, egy csomó fiatal van benne, menzaszerűen osztják a kaját, és mindent megszégyenítő szaga van, vagy elmehet ennek egyetemi változatába a matematikai intézetbe, ahol csúzdázni is lehet és kevésbé büdi. Vagy elmajszolja azt, amije van a számítógépe mögött ülve. Eddig mindegyiket próbáltam, a helyezések: 1. Cafeteria - forever!, 2. matematikai menza csúzdázás nélkül :), 3. majszolás, .......99. kantin

oda- és hazafelé

nagy riadalom (március 18.)

...avagy az élet Internet nélkül. Úgy kezdődött, hogy már vasárnap az egész napot a gépem előtt gubbasztva töltöttem némely megélhetési melók végett. Aztán a hétfő este is ilyesformán telt (na, itt már sulis dolgok is bejátszottak, a krea hatása messzire elér :), és tegnap is ez volt a program. Ennyit a nagy izgalmas németországi életemről. Egy kopott, kékhuzatú kanapénak vetve a hátam, színes csomagolópapíros dohányzóasztalon, kézközelben egy pohár vörösborral, kettecskén vagyunk mink itten HP-val, a gyönyörű feketeséggel, cimbivel, munkatárssal. Néha zene is megy, de olykor csak mi ketten. Ja, és az Internet. Ami tegnap éjszaka, a legfontosabb pillanatban bemondta az unalmast. Annyira elkeseredtem, hogy az esti tornát mellőzve ágyba bújtam, azzal a céllal, hogy sebaj, majd reggel korán kelek. Ez kivételesen ment is, annyira nyomasztottak a határidők, az Internet ellenben... na, ekkor kétségbe estem. Igaz, minden van valami végett, így például korán, zúzmarás fűben, de napsütötte reggelen bandukoltam be, felfedeztem az ftp explorer programot, megtanultam, hogyan kell az ilyesmit fű alatt intézni, stb, stb., szóval igazán hasznosnak is tarthattam volna a jelenséget, mégis enyhe görccsel a gyomromban ültem egész nap, és rágtam a szám szélén, vajon "hű" társam estére megtér-e. Siettem a haza felé vezető úton, miközben Thomasszal, gyakornoktársammal dagasztottuk a sarat az igen erősen illatozó szántföldek mellett. Hát nem, nem tért meg. Na, itt jött a következő leizzadás. Sajnos, nem vagyok egy gépészetileg ellátott, számítástechnikailag kiművelt ember, sőt, ezen dolgok iránt még kiváncsiság sem él bennem egy csöpp sem, de most minden ablakot kinyitottam, mindent fülecskét elolvastam, mindent bekattintottam, majd kikattintottam, de semmi. Nincs megoldás. Egy helyes kis ábra mutatta, miszerint vilimikata (pc - értsd, ahogy akarod :) és az ESO között élő kapcsolat van, de a nagy hatalmas világháló előtt egy kis piros x vágja el az utat. S a megoldás? Olasz lakótársam formájában érkezett, aki belibbent a szobájába, állítása szerint csak rápillantott az Agyra, amin egy kis lámpa éppen ekkor zöldre váltott, és már ismét áramolhattak a bájtok, kilobájtok, megabájtok. Nem firtatom, hogy véletlenek léteznek-e vagy sem. És azt sem, hogy nem élhetek Világháló nélkül.

március 15.

Ma reggel végigsuhant az agyamon a gondolat, hogy nemzeti ünnepünk van. És nem érzek semmi igazán ünnepélyeset. Még jól megszokott társam, a honvágy sem ráncigál jobban a mindennaposnál. Talán annak köszönhető, hogy hirtelen megint sok dolgom lett? Vagy hogy a "többiek" (itt élő külföldiek) egyike sem hiányolja (látványosan) az otthonát, otthonmaradottjait? Most pont úgy beszélek, mintha tíz év száműzetésben lennék. Csak egy álom okozza, visszatérő: csomagolok, nagyon sok mindent, készülök örökre elutazni, és nagyon fáj a szívem.

Mindeközben valójában a holnapra, jövő hétre, és a hétvégére készülök, amikor a kiccsaládom nagyjai jönnek.

És túl vagyok a hétvége nyaralós felén!

Pénteken Kaihoz voltam hivatalos vacsorára: zöld káposztára. El nem tudtam képzelni, mi lehet egy káposztában annyira különleges, de mondhatom, tényleg az volt, és nem utolsó sorban finom: egy tálban héjában sült krumplit tálalt, egy másikban gyönyörű sertésszeleteket és illatos főtt kolbászokat, a harmadikban pedig egy rakás zöld izét, ami kicsit emlékeztetett a brokkolira, kicsit a párolt spenótra, ízben talán a kelbimbóra, és isteni volt! Az utóhatásokról most nem emlékeznék meg. Mindezt sör kísérte (amiből nem igazán mertem inni, ugyanis megfigyelés, hogy egyre többet és egyre rosszabbul beszélek tőle). A vacsi előtt körbejártam a kérót, ami nagyon picike, viszont van egy csodás balkonja, és szuper a környék, ahol elhelyezkedik. A ház kimondott zöld övezetben, a Nymphenburg Park háta mögött található, ha belép az ember a lépcsőházba, már azt hiszi, hogy egy lakásban van, a lépcsők ugyanis kárpítozottak, a "lobbyban" pedig karosszékek, asztal és váza található. Kicsit zavarba ejtő.

Vacsi után zenehallgatás, betekintés a német popkultúrába :) nem hatódtam könnyekig... majd csevegés minden olyasmiről, amiről csak képes vagyok. Kai nagyon udvarias hallgatóság, és rettentően kedvesen igyekszik mindent megérteni. Amikor viszont éreztem, hogy ez már nekem is nagyon fárasztó, elkísértettem magam a vasútállomásig, a legegyszerűbb hazajutás tőle ugyanis így néz ki: az ő kerületéből rendes vasúttal megyek 4-et a város közepéig (Marienplatz), ahonnan metróval hazautazom a mi kis városunkba :)

(További megfigyelés: pénteken este természetesen mindenki bulizni megy, 11 körül indul meg a népvándorlás a szórakozóhelyek felé. Az ifjúság, talán kicsit kevésbé kiöltözve és kevésbé sminkelve, mint otthon, a vonaton/metrón fogyasztja el a bemelegítőt, amit akár még egy komplett koktélkeverés is megelőz!)

A szombat még a pénteknél is jobban sikerült, csapatos kiránduláson vettem részt. Daria, az olasz szobatársam invitált (hát csak úgy módjával, ahogy itten szokás), amire én rögtön lecsaptam, és tegnap reggel már izgatottan vártam, hogy a két álmos olasz leányzó összeszedje magát és elinduljunk. Egy olasz kollegájuk és annak bolgár barátja adta a csapat másik felét, egyben a vezető kezet és a GPS agyat. Az úticél Neuschwanstein kimondhatatlan nevű kastélya volt. Indulás után rögtön kisütött a nap, de ahogy haladtunk egyre délebbre, és az Alpokhoz egyre közelebb, úgy változott át a táj ismét télivé. Igaz, meglepetésemre az emberek Füssenben már csak kiskabátokban, pulóverekben sétálgattak, a klíma a hegyek miatt egészen furcsa: hóborította csúcsok, napsütés és "langymeleg".

Kávéval indítottunk, ami kicsit felrázta a bagázst, és mondhatom, az egész nap nagyon kellemesen telt, ez volt az a társaság, amiben eddig a legkényelmesebben éreztem magam. Valahogy állandóan feszengek, szarul érzem magam a nyelvtudásom miatt, és bár az angol volt itt is a nyelv, és mindenki nagyon ügyesen csűrte-csavarta a szót, egészen más volt az alaphangulat. A fiúk viccesek, a lányok nevetősek voltak, mindenki fotózott rendületlenül, egyszerre lettünk éhesek, álmosak, szóval klappoltak a dolgok. Az elválás persze nem volt könnyes, de ez a nap nagyon megérte az árát, tudniillik, hogy most minden melómmal "úszok", régi megszokott stílusomban.

Az este még egy mosodás kalanddal zárult, de ezt nem szívesen idézem fel, a lényeg, hogy végre a szárítón kapaszkodnak a nadrágjaim, és újra lesz mit felvennem.

hétközbeni - március 10.

Két fontos dologról nem számoltam be: a múlt csütötökön végre moziba jutottam! Igazi kis művész-pince-kino, hozzám hasonló nézőkkel, egyszóval otthon éreztem magam. És hála az égnek, még a filmet is értettem, nem volt ez más, mint a Milk. Az élmény persze hozta a fogadalmat, hogy ezután, mindig, hetente, újabb és újabb mozikban. Most kedd este van, harmadjára halasztok, a következőnél már dékáni engedélyt kell kérnem :) Pedig nagyon be van tervezve a Felolvasó, és az új hely, de most valahogy kezdenek az esték az otthoniakra hasonlítani... Talán holnap...

A másik a vasárnap volt: napsütéssel, két múzeummal, isteni könyvesbolttal (oda bizony vissza kell menni!), és egy város közepi temetőkerttel, romantikussal, benne 19. századi síremlékekkel, no meg gyereküket levegőztető, gazdasági újságot olvasó kispapákkal, és körbe-körbe futó vasárnapi sportólokkal. Kicsit bizarr!

És akkor most már túl vagyok ugye egy hétfőn, jaj, de jó, és egy kedden, és már harmadik napja tisztogatok egy 2 gigás csillagképet és szenvedek. A munkahelyi szobatársaim pedig Dr. Pixelnek szólítanak, mondhatom, hogy elég ironikusan, és ma Martintól, a német fődizájner-3Dgurutól a Katastrophy becenevet is kiérdemeltem, egyelőre nem értem, miért...

márciusi áprilisi

Pénteken délután elhatároztam, hogy mostantól minden hétvége nagyon aktívan, sok nézelődéssel fog telni. Az ilyen tervezéseknek soha sincs jó vége, mindig közbejön valami. A péntek esti ejtőzést, és hajnalig tartó olvasást másnap egy nagyon szürke szombat reggel követte, ami nálam általában még az életkedvet is elveszi. De próbáltam erőt venni magamon, egy kiadós villásreggelit követően neki kezdtem a müncheni városnézés második felvonásának. Az U-Bahn ablakából fázósan néztem a szakadatlan hóesést, de megacéloztam magam. Először a müncheni szuperpiacra mentem (majd meglátjuk, mit nyújt tavasszal, illetve, hogy milyen a többi) - ez a "turista" piac, bár a helyi erők is vásárolnak, kajálgatnak itt. Először is, mivel nem túl korán érkeztem, már mindenki a déli sörét fogyasztotta. Itt nagyon komolyan veszik ám a sörkultúrát! Reggel, délben, este. :) Meglepetésemre a piac melletti egyik kis utcában volt olyan söröző, ahonnan szinte szombat esti buli hangjai hallatszottak, a nép majd kifolyt, akik az ablakhoz préselődtek, azok meg komoly partiszerkókat viseltek, szigorúan bőrből. Ja, azt megfigyeltem, hogy akár milyen hideg is legyen, egy-egy igazán felkapott hely előtt az emberek a kinti asztaloknál állva is fogyasztanak, és olyan lezseren dumcsiznak közben, mintha csak egy szép augusztusi estén tennék mindezt.

Na, vissza a piacra: volt egy csomó szép virágos stand (A németek, vagy legalábbis a bajorok rettentően sokat adnak a dekorra és pláne a virágdíszítésre. Ezt leginkább a választékból és az üzletek számából gondolom: a 16 ezer lakosú Garchingban, csak a mi utcánkban van 3, hazai szemmel nézve igen exkluzív virágüzlet).

A virágosok mellett volt legalább 3 sörsátor, 5 helyes szobor, több kolbászda, számos olasz finomságot árusító stand, no meg zöldségesek. Találtam egy mézkereskedést is, ahol a hidegre való tekintettel megkóstoltam a forró mézbort, majd bent is körbejártattam a tekintetem, mert elképesztően gusztusos, és változatos mézek voltak ám! Végül az árak miatt úgy döntöttem, hogy máshol ejtem meg a beszerzést.

A "piacolás" után egy hatalmas Isar-parti séta következett, betévedtem az Angol Kertbe is, és levontam azt a következtetést, hogy ez egy nagyon romantikus hangulatú város! Már alig várom, hogy igazán tavasz legyen!

A séta közbeni további megfigyelés (korábbi vizsgálatokkal alátámasztva): hogy sokkal sportosabbak az emberek, mint nálunk, hétvégén mindenki sétál, fut, levegőzik - nem számít, hogy szakad a hó, köd és sár van.

Miután kellőképpen átfagytam és már a honigwein sem éreztette hatását, ittam egy hatalmas kávét, és belevágtam a plázázásba: volt könyvesboltozás, itt vásárlás is (megfigyelés: jelenleg, ha egy könyv szupertrendi, akkor lekerekített sarkú. Nagyon szépen megoldják a nyomdák, van csak két sarkán és van négy sarkán lekerekített verzió is, kár, hogy minden második könyv ilyen, ezért eléggé uncsi... Találtam viszont egy "Mindent, amit a férfiaknak tudni kell" könyvet, ami olyan gyönyörű volt, hogy ha lett volna elég pénz nálam, talán megveszem. Ne egy albumra tessenek gondolni, hanem egy fekete-fehér illusztrált gyönyörűségre, mmm.... ) A könyvesboltot a Douglas követte (kb. 4szer annyiféle illattal, mint nálunk és olyan nevekkel, amikről otthon még nem is hallottam), majd a ruházati szaküzletek :) Végül fájdalommentesen megúsztam a túrát, csak egy delikáteszben nem bírtam magammal, ahol ismét újabb másfél órát bámészkodtam, ebből 30 percet a csokispultok között. Nálunk van a családban csokiszakértő, jó sok mindent kipróbáltunk már, de állandóan leesik az állam, ha az édességrészlegekre érek. És ezek a csomagolások! Igenis, a sima közértes csokispultokon is szuperegyszerű, szuperelegáns, szuperminimál stb. ruhájú csokikák ülnek, és szerintem nem lehet gond az eladásukkal :)

Ezután még gondolkodtam egy kis villamosozáson, de közben este nyolc lett, és már jártányi erőm sem maradt, szóval döcögés haza. Olyan igazi vidéki kislány vagyok, aki bejár a nagyvárosba.

márciusi tél

a második szerda, március 4.

Letelt a második szerdám. Számolgathatnám a hétfőket, de az nem lenne annyira mérvadó, hiszen akkor még előtte állok az egész hétnek. A szerda, az már valami, utána már a hét jobbik fele következik ugyebár: csütörtök az "intergalaktikus" értekezlet napja, a péntek meg a hétvégi várakozásé, tele tervekkel. Végre visszajött ugyanis a tervezgetési kedvem, majd beszámolok, hogy megvalósult-e valami.

Ma kikerült az ESO szuperteleszkópos oldalára az első csinálmányom: http://www.spacetelescope.org/updates/html/update0902.html
Nem, a szöveget nem én írtam :) És tudom, nem egy nagy kunszt, hogy két könyvborítót összepakoltam (bár volt olyan kollegám, aki aszitte, hogy lefotóztam őket), de majd ha az általam kisöpört galaxis-képek is felkerülnek, akkor nézhettek! :)
A hét másik két "nagy eredménye", hogy elkezdtem a munkahelyre gyaloglást. Borzasztóan elégedett vagyok magammal ("like a cat who swallowed the canary" - ennek a német megfelelőjét sajna még nem sikerült elsajátítanom...). A séta először a városka üdülőtelepszerű részén vezet, aztán át a mezőn. Persze nem csak úgy bele a kukoricásba, hanem végig kikövezett bicikli/gyalogút mentén, amit azért két oldalról szántóföldek öveznek, és mindent beleng a lassan olvadó föld és a finoman rothadó növények illata. A madarak: cinkék és feketerigók megkezdték a beszélgetést, jobbról-balról pedig el-elhúz egy japán/német/norvég stb. biciklista. Itt ugyanis nagyon sokan járnak kétkerekűn. A tudósabbnál tudósabb bácsik feltűrt farmerszárral, hátukon laptop-hátizsákkal, elengedett kormánykerékkel kerekeznek a kutatóbázis (Forschungszentrum) egyes épületei felé. Vidám kép.
A másik eredmény a bankszámla-indítási procedúra megkezdése. Az efféle intézésekben cefetül rossz vagyok, de végre hozzáláttam, és persze rögtön egy félig magyar ügyintézőbe botlottam. Nagyon örültünk egymásnak! Ahogy öregszem, egyre inkább erősödik bennem a "haza" és minden hozzá kötődő személy és tárgy szeretete - legalábbis így messziről :)

az első hétvége

Na, ezen is túl vagyunk... Valójában nem ezt érzem, hanem inkább valami olyasmit: óóó, már vége is van, jaj, de nagyon kár!! És belém költözött a szokásos, jól ismert vasárnap esti depresszió. Csak most nem el-nem-készített-házifeladat vagy nem-szeretem-folytatandó-munka miatt érzem, hanem mert tudom, hogy holnap megint egy kis gyomorgörcsöt fogok nevelgetni, és azon rágódom, hogy miért is kellett ez nekem.

No, de a sóhajtozás helyett inkább valami lélekemelőbbet, rövid egyenleg: pénteken volt plázázás, bár erről már beszámoltam, aztán gasztroblog- olvasgatás, aztán egy váratlan telefon, hogy tesóék megérkeztek, és onnan megkezdődött az igazi hétvége! Este finom sörözgetés, másnap készülődés a közös reggelire, aztán városnézés. Ez utóbbit olyan gyönyörű napsütéses télivégi időben, hogy legszebb álmomban sem reméltem volna! Vakító kék ég, összeolvadó hótömbök, és finoman csiklandozó meleg. A belvárosban az emberek megkezdték a vetkőzést, volt ujjatlan (!) ruhácskában hegedülő utcazenész, aranyszínű naciban elsuhanó tévés, stüszi-vadász kalapos német, hatalmas olasz napszemüvegek, színes kavalkád, embertömeg. Mindenki próbált a legtöbbet kisajtolni az első tavaszi napsugarakból.

Mi is vadásztunk vagy egy órát egy igazi napos teraszra, ahol kávézhatunk, ücsöröghetünk, s miután megleltük, és nagyon komolyan hozzákezdtünk a nappantáshoz, egy darabig ki sem lehetett minket robbantani a helyről. Ha nincs Kaijal megbeszélve randi a város egy másik pontján, talán az egész napot a teraszon töltjük. Így viszont nyakunkba kaptuk a lábunk, nagy sétával elértük a Nymphemburg parkot, és indult a második felvonás: hatalmas tócsákban való ugrándozással, botanikus kerttel, müncheni krumplilevessel, helyi kolbásszal, sörrel, esti müncheni városnézéssel. Próbáltunk "sűríteni" és bekukkantani ide-oda, persze mindez csak ízelítő volt, ahogy a fehér kolbász édes mustárral, pereccel, újabb sörrel is (kóstoltunk Hofbraut, Paulanert, Franziskanert - szigorúan búzából mindet).

Újonnan szerzett információk:

1. Münchennek van egy, a miénkhez nagyon hasonló Arénája, amit este kivilágítanak: ha pirosban pompázik, akkor a Bayern-München játszik odabé; ha kék a világítás, akkor a másik neves müncheni focicsapat, de ha idegeneké a pálya, akkor a ház fala fehéren izzik.

2. Münchenben is érezhető a főn szél hatása, ami miatt állítólag márciusban akár 25 fokos meleg is lehet. Hát, szurkolok, hogy ez idén is bekövetkezzen.

3. Ez már vasárnapi megfigyelés: itt a férfiak szívesen mennek csoportos reggelizésre, aminek az itala nem tejeskávé vagy tea, hanem bizony ser! Jókat kockáznak, dumcsiznak közben, és perecet rágnak.

Aztán Lacó és Orsi hazament, én meg garchingi sétába fogtam a ködben fürdő városban, és ilyen utcanévtáblákat láttam:

életem leghosszabb februárja, 28-a

Még sosem tűnt ilyen hosszúnak az a huszonnyolc nap, de megvagyunk: legyűrtem az első munkahetemet. Nehezen telt el, mert a végére nem igazán jutott munka, a "nagy projekt" meg nyögve halad, nem jön az ihlet, ha jön, kiderül, hogy nincs hozzá eszköz... de inkább nem jön, teljesen rá vagyok parázva. Remélem, márciussal a változás szelei jönnek.
Ma sztárjk volt. Ilyet kérem itt is tudnak, ennek következtében gyalog kellett mennem dolgozni. Végre valami rákényszerített, hogy felemeljem a sejhajom (ami most már tényleg hajaj!!!), és gyalogoljak egy sort. Ahogy az Pesten is lenni szokott, ha sztrájk, akkor szakad az eső :) És persze eltévedtem, már az első kereszteződésénél. Persze végül célba értem, a napról inkább nem értekezem: számoltam az órákat, perceket, aztán - munka végeztével - megejtettem az otthon is szokásos pénteki "plázázást". Csak egy ilyen kisvárosban mások a lehetőségek, de az áruválaszték! Az valami fantasztikus! Példának okáért újra és újra rácsodálkozom a csokoládék egyre extrémebb ízesítésére. Ma pölö koktélparadicsomos-sós étcsokit találtam. Ezt tuti, hogy megkóstolom (majd ha átutalták a megélhetési támogatást :)
Vettem azonban mindenféle más finomságot, a tesómék ugyanis meglátogatnak, és szombaton együtt reggelizünk. Ugye mondom, hogy valami változóban... :)

melós rácsodálkozás, febr. 25.

Amíg tegnap gyakorlatilag egész álló nap esett a hó (időnként elképesztően gyönyörű hatalmas pelyhekben), ma már-már tavasz volt: sütött a nap a hatalmas hórengeteg felett, de azért meleget csak a Cafeteria üvegablakain keresztül adott, a sötét lyukban (lásd előző napi bejegyzés) délután már a nyakam köré kellett csavarnom a sálat.
A sötét lyukban (van olyan, hogy jelentés az egérlyukból?), szóval ott most annyi a helyzet, hogy befejeztem életem első csillagköd-retusálását! Körülbelül kétmillió klikkeléssel járt, mindezt a klóneszközzel hajtottam végre, mondhatom, megjegyeztük egymást egy életre. (Az áltam retusált csak márciusban kerül ki a szájtra, de ilyeneket kell elképzelni, illetve itt látni: http://www.eso.org/gallery/v/ESOPIA/StarClusters/?g2_page=2)

És kaptam ma egy nagyon kreatív új feladatot is: a Szervezetnek van két internetes videóadása, az egyik általában a kutatásokról és eredményekről, a másik kimondottan a Hubble teleszkóppal kapcsolatos témákról szól. A két videóadáshoz adhatok stúdióinstallációs ötleteket (a stúdió virtuális, szóval elvileg bármi lehetséges), és szintén elképzeléseket várnak az intrókat illetően. Húúú, rettentően tetszik mindkét feladat, de még csak az anyaggyűjtésnél tartok!
Itt meg tudjátok nézni az eddigi adásokat: http://www.spacetelescope.org/videos/hubblecast.html

És amit mondani akartam a címmel, az eddig a héten folyamatosan fogalmazódott meg bennem: rettentően tetszik az emberek munkahelyi (beszéd)stílusa. Azt (sajnos) érzem, hogy itt is "csak" emberek vannak, léteznek szimpátiák, antipátiák, barátságok, hűvösebb viszonyok, de egytől egyig számomra meglepően udvariasan, hogy ne mondjam: kedvesen kommunikálnak egymással a kollegák. Ha baj van, nincs egymásra mutogatás, mindenki "bevállalja" a tettét és máris hozzáteszi, hogy intézi a javítást. És a kimondott szót nem cigiszünet, még egy magánlevél befejezése, stb. követi, hanem azonnal a tett, ugyanazzal a nyugalommal, jókedéllyel. Bámulatos!

munkahelyi megpróbáltatások, febr. 23-24.

Az első munkanapom meglepően lassan indult. És nem rajtam múlott a dolog, pedig igencsak nehezen kapartam ki magam az ágyból.

Megint beleestem abba a hibába, amibe már az első iskolás napom alkalmával is, hogy tudniillik annyira siettetném az eseményeket, hogy szinte én nyitom a fogadó intézmény kapuját... Szóval, a HR-es lánynak sem sokkal sikerült megelőznie (Istenem, nem akartam az első napon elkésni!), de a főnököm kimondottan elkésett hozzá képest. Másfél órát vártam rá a kávézóban, így megfigyelhettem az összes részleg kávézási szokásait, kitanulhattam, hogyan lehetek a csillagász-focicsapat tagja, hogyan kell dvd-t kölcsönözni a kollegáktól, és más hasonló kihagyhatatlan információk birtokosa lettem.

Éreztem, hogy ennek a lazaságnak meglesz a böjtje. Mihelyst Lars (mert így hívják a főnököt)megérkezett, akarom mondani berobbant a kávézóba, elkezdte a hátrány ledolgozását: előttem rohanva eldarálta a szükséges tudnivalók felét, majd beviharzott egy szobába, ahol gyorsan megmutatott egyszerre három nyilvántartási rendszert, az egyikbe bejegyzett déli határidővel három feladatot a nevem mögé, megadott hat kódot, és csináltatott velem két új emilcímet, majd megbántott arccal vette tudomásul, hogy bárgyú tekintetem a meg nem értettségről árulkodik. Ekkor levitt egy labirintuson keresztül a "mi egységünkbe", ott gyorsan bemutatott tíz embernek, végül eltűnt. Azt itthonról is sejtettem, hogy energikus darabról lesz szó, de azt nem, hogy már a második napomon túlórázni fogok.

Na mindegy, még ne vágjunk a dolgok elébe. Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kutatóbázis ránk eső épületét valami oly' találékonysággal tervezték, hogy elsőre, sőt, másodikra is ember legyen a talpán, aki felismeri, honnan jött, merre tart, és mindez meddig is fog tartani. Már a második kört tettem tegnap a pinceszinten, amikor leküzdöttem a szokásos égést, és nehezen visszatalálva a "mi" szobánkba, segítséget kértem a kijárat megtalálásához... Ma már egy kör után is ment, talán a hétvégére ez a plusz kör is elmarad.

A rendelkezésünkre álló 4 szobából és 15 munkaállomásból eddig 2 helyiséget és 3 munkaállomást teszteltem, kikötve annál a legsötétebb lyuknál, amire tegnap azt gondoltam, ha égiek vannak, nem engedik, hogy ez legyen a sorsom. Na jó, túldramatizálom (de a mai nap után ez érthető is). Szóval két jófej fickóval, egy egészen szimpi portugál csávóval, és a szintén jókoponya német főszakival szívhatok olykor tornacipőszagú levegőt :) Viszont mindkettő Photoshop-Istenkirály, így ami Gabi tanítónéninek és FarkasLacinak anno nem sikerült, talán most az ő segedelmükkel menni fog. Vagy nem.

Ma eddig háromszor buktam meg... Először kiderült, hogy túlretusáltam a csillagos eget, és nem értékelték a művészi ambíciókat. A második próbánál a német szaki szemesarkából a produktumra sandítva közölte, hogy egy kész képen dolgozom, végül leellenőrzött a főnök is, aki totál kiakadt, hogy nem elég, hogy a semmit csinálom, de azt is rossz layeren. Szívem szerint elbőgtem volna magam, de helyzetem nem engedte, ott ültem szemben egy hatalmas csillagköddel a még hatalmasabb monitoron, mindezt gréjszkélben, amit látványban egy iszonyatosan poros kikapcsolt tévéképernyőhöz tudnék leginkább hasonlítani, a léjerpalettán 3 főléjerrel (R, G, B nevekre hallgatva), mindegyikhez fejenként 5 korrekciós léjer tartozik, és egy hatalmas elvárás, hogy egyetlen pösznek látszó csillag sem tűnhet el közülük. De ki a halálnak tűnne fel, ha nem 3423 pösz, hanem csak 2978 maradna ott. Szóval leginkább erre gondoltam, meg arra, hogy a fiúknak micsoda bolondságok tudnak gondot okozni, és ez máris visszaszorította a gombócot a torkomba.

Azért sokáig maradtam, és Hamupipőcske módra válogattam a porszemeket, amíg a takarító porszívója bele nem hasított a csendbe...

szerencsés landolás, február 21-22.

Néhány otthon lévő ismerős kismama ilyen-olyan rendszerességgel beszámolót ír, képeket küld. Nagyon jó szövegek, sok rötyögés, mintha "dtóth"-ot olvasna az ember. Aztán ott van a Mariann blogja, ahonnan majd az ötleten kívül a tematikusságot is megpróbálom átcsempészni az enyémbe. És a jelenleg olvasott könyvben is többször hagyatkozik a Szerző a naplójára, ami segít az emlékezésben. Szóval számtalan jó példa lebeg a szemem előtt, hogy miért is érdemes naplózni/blogolni.
A baj persze csak az "ilyen-olyan rendszerességgel" van. Többször is eszembe jut, hogy ezt majd leírom, magamnak, nektek, de aztán mindig úgy döntök, hogy majd holnap. Ugyan, hiszen még alig négy napja vagyok Garchingban, igazán korán hozzákezdtem! Különösen, ha azt is hozzáveszem, hogy másfél napig az ágyat nyomtam, amit gusztustalan papírzsebkendő-hegyek és gyógyszeres dobozok vettek körbe. És akkor elértem a kezdő mondathoz: szerencsésen (és sajnos betegen) megérkeztem.
A város szélén lakom, közel a Garchinger Seehez, aminek egyelőre nem nagy jelentősége vagyon, lévén mindent legalább 25 cm hó borít, erre minden nap gondosan szórnak még Holle Anyóék utánpótlást, és csak a nagyon beteg elméjűeknek jut eszükbe ilyenkor holmi tavakhoz battyogni: így vilimikatinak, és még vagy 3 heroikus sportolónak, akik térdig csatakos susinaciban őrölték vasárnap délután a kilométereket az éjszaki szellő fútta tóparton.
A lakótársamat Darijának hívják, és olasz, szőke és csillagásznak tanul, szóval igencsak összetett egyéniség :)
A kecó egy panelszerű, kicsit szocüdülőre is emlékeztető ház harmadik (?) emeletén található, azért nem vagyok biztos a dologban, mert vagy az emeletek vannak furán, vagy a lift, de mindenesetre akárhol lakik az ember, a lifthez mindenképp gyalogolnia kell vagy fel, vagy le.
Az utcánk a városszéliség ellenére is főutca, van benne egy Penny Market, egy Tengelmann közért, egy görög étterem, két pékség, és egy tópart.