A cím természetesen csak a hétvégékre vonatkozik, amik úgy szállnak tova, mintha minden hét egy péntek délutánnal és egy 5 perces észvesztéssel végződne. Az ilyen "észvesztések" aztán sokfélék. Itt voltak például barátok, akikkel csak egy félprogramot tudtam futtatni, de abban is volt sokmindenféle: kolbászozás, óriáskerekezés, CD-válogatás (ebben a szenvedélyben teljesen egymásra találtunk), bolhapiac, német futballsztár megbámulása-lencsevégre kapása stb.).
Aztán volt müncheni majális (sörrel, virslivel, lufikkal, punkzenészekkel és englischer gardenbeli muzsikáló feketékkel), városnézés új lakótárssal, vásárkázás, ejtőzés kastélyparkban.
Egyszóval, annyi mindenfélét művelhet az ember. Hát még ha rendesen értesül is a programokról. Valahogy ez a rész nem megy könnyen. A szociális programokban pedig egyenesen gyenge vagyok. Azért befittyent végre egy buli, miután kettőt le kellett mondanom: egyet utazás, egyet családlátogatás miatt. Ennek ellenére (és ez tényleg csodaszámba megy), meghívott André kollegám az albérlet avató bulijába. Rögtön igent mondtam, nemcsak mert bírom a csávót, hanem mert éreztem, ez az uccsó esélyem. Csütörtökön, a hosszú hétvégét bevezetőn, délután, rögtön a WDM (értsd intergalaktikus értekezlet) után már csöpp kedvet sem éreztem. Miután sikerült a főnököt pár napon keresztül megúszni, szerdán lekapott megint a tízkörmömről, majd csütörtökön a teljes bagázs előtt megszégyenített. Már rájöhettem volna, hogy ez nála sport (később a bulin megtudtam, hogy több megelőző - női - gyakornoktársam ezt könnyekkel honorálta), de nem, én újra és újra átélem a teljes megsemmisülést. Remélem, igaz a mondás: ami nem öl meg, az megerősít :) Szóval valahogy nem voltam buli-hangulatban csütörtök délután, de erőnek erejével rávettem magam, hogy süssek egy sütit (ez nem volt a teljes igazság, a sütés-főzés mindig inkább megnyugtat, ellazít), a lehetőségekhez és a nyersanyaghoz képest kicsinosítsam magam, majd meleg sütivel az ölemben félórát vonatozzak a Citybe. Meg is mosolyogtam a mese népies ízét... De élveztem a szitut. Még akkor is, amikor majdnem elsőként érkeztem, holott negyedórán át próbáltam megtalálni a 44-es és 36-os kapu között a 38-as számot.
Az albérlet marha jó helyen lévő ház, marha jó lakásában, mint álmaimban: a tetőtérben, finoman IKEA-s stílusban berendezve. A megérkezésem pillanatában összesen egy Andréval és egy Brunóval, 20 perccel később még plusz 12 portugállal kibélelve. Ami egyben azt is jelentette, hogy az est hátralévő részében minden angolul elhangzott mondatra jutott 42 portugál barokkos körmondat. Ezt hamar felsimervén úgy döntöttem, hogy néhány pohár vörösbor vagy átlendít a kezdeti nehézségeken, vagy törli az est hátralévő részét. Szerencsére az előbbi történt, bár még két caipirinha is hozzájárult a kerek történethez. Egy órán keresztül, amíg a portugálok meg nem ették mindazt, amit hoztak, kábé ajtófélfának néztek (már ugye egy erősebben kidagadó, kissé korhadó részének), de utána "I had a nice chat with two lovely guys", szóval, eltelt valahogy az este.
Megfigyelések:
A portugálok nem ivással kezdik az estét, hanem evéssel, a végeredmény mégis pontosan ugyanaz, mint egy magyar buli esetében: nehezen forgó nyelvek, tetőtéri ablakból kilógó emberkék, youtube-os békavideón nyerítő nagyközönség.
A bajorok közt is vannak "állatok", az egyik szomszéd nekifeküdt a csengőnek, és addig nyomta, amíg André rá nem jött, hogy ez nem a kaputelefon, hanem biza a bejárati ajtó. Szezám tárulj: bajor szekrény bedől, majd nyomja németül de cefetül, hogy elege van az állandó bulikból. Szegény 4 napja "helybeli" kollega megszeppenve hallgatta a heveny fordítást. Majd a német távozása után minden hangosabb nyerítés után pisszt intett némán a kezével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése