mindjárt április 23.

Azaz lassan letelik a 2. hónapom. Elindult a visszaszámlálás. Csöppet sem bánom. Sőt, várom a hazaival való szembesülést. A szomszédokkal vívott csatákat kevésbé, de a lakásom illatát (ami olykor inkább szag), a konyhám hideg kövét, a 7-es busz nyomorúságát, a befordulást a Kinizsi utcán, a csöppet sem mosolygós vöröshajú eladót a sarki pékségben, a bármikor-összefuthatok-egy-ismerőssel-az-utcán-érzést annál inkább!
Addig még lefolyik jóóó sok víz az Isaron, és reméljük, lesz még sok minden, főleg: szép májusi napok!

csak képek... április közepe

hiányérzet

Ezeregy éve és tizenegy napja nem írtam a nagyhálós naplómba. Fura módon vagy kétszer papírt (igazit) és tollat (igazit) ragadtam, és firkantottam valamit. Az ilyen fecniket aztán évekig őrzöm, képes vagyok hazahurcolni bárhonnan - igazi régimódi (lassan vén)kisasszony vagyok :) És remélem, hogy egyszer az unokáim majd jókat szórakoznak rajtuk.

Olyan mindenfélék voltak: kirándulós hétvége, aztán húsvét, majdnem perzselő meleggel. A csütörtökre már nem is emlékszem, valami munkahelyi csalódás kimerített, hamar aludni mentem, de a péntek (itt már Nagypéntek is szünnap volt) és a szombat is tóparton talált. Pénteken a Stamberger See, szombaton a Garchinger See volt terítéken, kicsit meg is égtem, de az igazi nappantás a balkonon köszöntött be. Ezen a hétvégén megtudtam, mekkora kincs birtokában vagyok: egy szélvédett, csodásan napos erkélyem van, és csak az enyém, minthogy még mindig egyedülös vagyok a kecóban.
Szombaton délután München, este opera (igen! a Müncheni Állami Operában) Kaijal, cseh zeneszerző műve cseh nyelven (nekem néha mókás a tragikus történet ellenére), német felirattal. Kúl! Aztán sörözés, vasárnap egésznapos semmittevés Thomasszal: magam is meglepődöm, nem unatkozom egy csöppet sem (többek között megnézzük az Olympia Parkot kívülről, belülről, kipróbáljuk a fekvést a füvén, és megnézzük az olimpiai falut is, meg a házat, amelynek egyik lakrészében 1972-ben meggyilkolták az izraeli sportolókat - ma diákoknak ad szállást! milyen érzés lehet egy ilyen helyen nyugovóra térni?), hétfőn aztán háziasszonykodás, de nem a vendégvárós, hanem a másik értelemben: mosok, főzök-sütök, a takarítás megint elmarad, ellenben melózom a csörgő magyar forintocskákért. Tisztára mint egy hazai vasárnap...
Az azóta eltelő napok is hasonszőrűek: bent befejezem a melót (egész héten túlórázom, és rengeteget stresszelek - mellesleg azért jöttem, hogy ebből kilépjek...), aztán meló után hazasétálok, a gép elé ülök, és folytatom. München meg éli az életét nélkülem. Na, azért nem teljesen: egyik nap beugrottam valami nyárisabb ruhát nézni, de teljes katasztrófa volt: elképesztő, még mindig tartja magát a szuperszűk, csak szuper ifjaknak és szuper ropiknak kitalált csőnadrág, és lassan visszakúszik a nyolcvanas évek répanadrágja! Hát egyiket sem nekem és az alakomnak találták ki, így csalódottan, és üres kézzel hazajövök. Okés, semmit sem mondhatok, múlt héten megvettem életem legdrágább tornacipőjét, ami büdös, csíkos, Tomi Hilfiger! és cseppet sem nőies, de imádom :)

Érdemes lenne értekezni az itteni divatról, de majd talán máskor: annyit elöljáróban, mivel az európai olvasztótégely itt Münchenben van, és mindenfélék sétálnak, rengeteg a szép ember! és
a divat is sokféle: a tornacipős (nagyrészt színes, és agyonhordott Converse, hát mi más!)-farmeres csak egy irányzat, de számos képviselője van, most persze én is közébük léptem az állandóan feketében járókat hetente két-három alkalommal hátrahagyva :) Aztán vannak nagyon sok pénzből nagyon szépen és nagyon egyszerűen öltözők. Meg sportemberek, akik reggelente nem a korábban leírt trend szerint kerekeznek, hanem autóárú bicajokon, áramvonalas versenyszerkóba bugyolált testtel szállnak tova. A többiekről majd legközelebb.

A hét két meglepetés-sztorija:
Pénteken a garchingi metrómegállóban a kicsit arabus kinézetű takarítóbácsi megkér, csináljak róla egy fényképet digitális kamerájával, amint büszkén áll narancssárga mellényében, egyik kezével a seprűjébe, másikkal a szemetesbe kapaszkodva, háta megett a metrós Garching felirattal. Amikor elkészül a kép, nagyon hálás, és mosolyogva továbbsepreget. Meghat, hogy vannak emberek, akik egy ilyen munkára is büszkék, a munkájukra büszkék, és boldogok, hogy van!
Sztori kettő: ma délután csöngetnek. Ki az atyaúristen lehet?! Ide csak kulccsal lehet bejutni... Vagy a kaputelefon. Előbb az ajtóval próbálkozom: a mosolygós házmester az (ez itten egy komoly titulus), beinvitálom, mondom, nem beszélek németül, nem gond, máris folyékonyan magyarázza angolul, hogy nagyon nincs rendben, ahogy a nevemet a postaládára ragasztottam. A baj nem ott van, hogy kitettem, hanem hogy nem nyomtatott, és ferdén áll. Csinálnak nekem szebbet. Tiltakozom, nem kell, nem az én lakásom, már csak egy hónapig maradok. Jó, akkor csak igazítsam meg, majd úgy csinál, mintha nem tudna (!) róla. Mikor becsukom, mindketten mosolygunk az ajtó egyik-másik oldalán.

az első igazán tavaszi hétvége

Megtörtént az, amit nem igazán akartam hinni, hogy valaha is bekövetkezik: leégett az arcom. Az egész úgy kezdődött, hogy péntek este a Garchinger See partján sétálgatva egy csodás hétvégéről ábrándoztam. Ahogy az már lenni szokott, ezt egy borús szombat reggel követte. Ennek ellenére bevonatoztam Münchenbe, és időm és pénzem javát könyvesboltokban töltöttem/költöttem. Meg fodrásznál jártam, ami egy rosszabb bohózatnak is beillett.

Intermezzó a történetben, azaz vk és a fodrász esete röviden:

A hazai fodrászomat sem találom olcsónak, de itt az égbe szöknek az árak. Történt azonban, hogy szombaton egyszer csak keresztezte az utamat egy magát 13 eurós hajvágással reklámozó borbélyüzlet. Jó szó, borbélyüzlet volt, de női frizurákkal is foglalkoztak (talán nem én voltam az első). Az üzletben két arabus kinézetű fiatalember várta a holnapot. Az egyik volt a kasszír, a másik a "fodrász". Legbelül mélyen éreztem, hogy mégsem kéne, de valami visszatartott. És még a kommunikációs problémák sem fordítottak ki az üzletből, hogy tudniillik egyetlen közös nyelvünk sem volt. Elmutogattam és gondosan elmagyaráztam angolul, hogy hátul rövid, elöl hosszú, ő meg beintett a székbe, nyakam köré leplet terített, és németül válaszolt valamit. Mosás nem lesz? - érdeklődtem. Ha nagyon akarom, lehet. Jó, ha megy anélkül is, hát legyen. A kezében egy papírvágóolló-szerű valami és egy fésülésre alkalmatlan másik készség volt, ezzel látott munkához: sitty-sutty, nyissz-nyassz, 5 perc, és elkészült. Hm, én elölről ugyanazt az igénytelen fejet láttam, mint a munka kezdetekor. Mondtam, folytassa még. Megismétlődött, csitt-csatt, nyissz-nyassz, kész. Most egy tükröt is felvillantott hátulról, hogy lássam a "remekművet". Igaz, oly gyorsan, hogy csak annyit észleltem: 1. szörnyűséget nem csinált (talán), 2. a hajam pont olyan hosszú, mint hat perccel azelőtt. Mondtam, vágjon még, bár egyre bizonytalanabb hangon. Lehet, hogy jobb ezt ennyivel megúszni? A Figaró most már kicsit dühösen, hiszen legalább 7 perce dolgozott a 13 euróért, újabb csattogtatást-nyiszálást kezdett, fél perc múlva újabb tükörlendítés, mindezt olyan sértődött ábrázattal, hogy többé nem mertem kétségbe vonni: ez a frizura bizony készen van. Az utcára kilépve fejemet a nyakamba húztam, és egészen addig így közlekedtem, míg egy duplatükörrel ellátott próbafülke félhomályában meg nem bizonyosodtam: ez a pali bizony alkotott :)

Szóval az esős szombat után egy szürkés vasárnap következett. Ez sem tántoríthatott vissza az egyik München közeli tó meglátogatásától. Ammersee várt. Amikor megérkeztem, úgy nézett ki, csak engem. De pár órával később kiderült, még jó néhány más városlakót is. Együtt sütkéreztünk a stégen: ők pólóban és feltűrt nadrágszárral, én sálban és farmerjakóban. Ennek következtében semmi más, csak a fejem mutatja az áprilisi napsugarak művét.

elért minket is a tavasz! (április 3.)

szerelmi vallomás

Amiről még nem számoltam be, az a múlt hétvége. Váratlanul lehetőségem adódott "haza-ugrani". Pénteken reggel feltették a kérdést, hogy ha fizetik a hazautam, megoldható-e a dolog. Azt hittem először, hogy vicc, de a szívem hangosabbat dobbant. Majd késő délután nyilvánvalóvá vált, hogy ez bizony komoly. Persze én ekkor kezdtem csak el gondolkodni, mennyire jó is az ötlet. De közben már szerveztem, őrülten nyomogattam a számítógép gombjait csekkoltam a drágábbnál-drágább repcsik eurós és dolláros árait, nézegettem a német nyelvű egyéb lehetőségeket, majd a legjobbnak a vasutat ítélve kirohantam a müncheni pályaudvarra, és megvettem a Jegyet. Normális vagyok? - gondoltam közben, de a választ magamnak sem akartam őszintén megadni, négy órával később pedig már feldobottan ültem az éjszakai München-Budapest járat utazóközösségében. Tényleg közösség volt, tele a vonat, a mi fülkénkben csupa magyar, hasonlókorúak. Volt kis beszélgetés: És Te? mit csinálsz? hogy kerültél ki? igen, már három éve? neked meg fél éve nincs munkád? Igen, asztalosként könnyű... stb. Mindennapi történetek, olvasok ilyet Nők Lapjában, hallom a Bumenrángban, na meg most. Aztán szendergés, pirkad, és mind izgatottan várjuk a megérkezést. Ami olyan, amilyennek egy hazai megérkezésnek lennie kell. Hűvös, az emberek morcosak, udvariatlanok (éles a váltás), és mégis, imádok otthon lenni. Túlesek a megbeszélésen, ami miatt hazaszáguldottam, és mire szabadulok, már ragyogóan süt a nap, kék az ég. Turistának érzem magam - otthon. Nyakamban kamerával, arcomon széles mosollyal az éjszakai gyűrődések között, sétálgatok, és fotózom a százszor látott részeket. Este kis meló, majd mozizás a tesómékkal. Vasárnap reggel brunch a török barátokkal, újabb megbeszélés, búcsú, enyém az egész délután. Esik az eső, minden szürke, de finom meleg. Végigsétálok a Kossut Lajoson, a Rákóczin, és a világ legszerencsésebb emberének érzem magam. Munkával, családdal, barátokkal, akik várnak, ha hazajövök. És most már tudom, hogy én igazán itthon létezem. Szeretem ezt a várost!

elhavazódás

Nagyon rossz poénként mondhattam volna, mint olyan gyakran máskor is, hogy: "el vagyok havazva" - és persze nagyon közel jártam volna az igazsághoz. A múlt héten ugyanis még mindig voltak hóesések, hószállingózások, időnként napocskával tarkítva. Ilyenkor szobatársaim egyike, hol Andre, hol Martin kiabálta be a térbe (értsd: a barlang sötétjébe): nahát, frizbí-idő van! Persze egyikük sem tud magyarul, így kicsit másképp hangzott, de a lényege ez volt.

Na szóval, az elhavazódás oka kiállítási készülődés és megélhetési fusimeló volt. Mire ezekkel elkészültem, eljött a hétvége, amelyen a szüleim érkeztek sok hazai finomsággal, pénzmaggal, biztatással. Mondanom sem kell, a hétvégi órák csak úgy repültek! A szombat délutánt kis "otthonom" megtekintésével, pogácsázással, pálinkázással, majd müncheni városnézéssel töltöttük. Másnap ugyanez nagyban, azaz egésznapos sétával (aminek oka részben az én félrevezető magatartásom, részben szüleim vállalkozó kedve volt). Nem túlzok, órákon át gyalogoltunk, hol tavasziasan friss, hol ősziesen hideg időben. Mindeközben keresztül kasul felderítettük a Nymphenburg parkot, megnéztük összes kastélyát (sosem voltam egy kastélyfan, de itt csodákra leltem...), forrócsokiztunk a pálmaházban, bámészkodtunk az egykori gyarmati kereskedő Dallmayer ma is egzotikus üzletében (csak annyit mondok az arányokról, hogy az üzlet egyik sarkában csak tojáslikőrök vannak, talán húsz féle :), ettünk a Töröknél, ittunk a Bajornál, majd garchingi borozásba öltük a fáradtságunkat.

Szerencsére az Ősök csak hétfőn utaztak, így nem kellett vasárnap szívszorongató búcsút mondani, hanem még megvendégeltettem magam egy hétkezdő kávéval, anya csempészett egy isteni bajor Bretzent és egy igazi olasz Florentint a táskámba, majd elvittek a munkahelyre. Na, innen jött a megkésett vasárnapi depresszió, aki hétfőivé avanzsált, és dupla erővel hatott. Kint szürkeség, bent mélabú. Kábé egy teljes napon keresztül. Az utóhatásokra már nem is emlékszem, valami munka rémlik, és a csütörtöki koncert Kaijal, aki elképesztően jókor és jó dolgokkal tud felbukkanni. Egy amerikai pubban hamburgereztünk, nyomtuk rá a bajor sert, miközben szólt a swing és a jazz. Persze újabb elhatározás született...