életem leghosszabb februárja, 28-a

Még sosem tűnt ilyen hosszúnak az a huszonnyolc nap, de megvagyunk: legyűrtem az első munkahetemet. Nehezen telt el, mert a végére nem igazán jutott munka, a "nagy projekt" meg nyögve halad, nem jön az ihlet, ha jön, kiderül, hogy nincs hozzá eszköz... de inkább nem jön, teljesen rá vagyok parázva. Remélem, márciussal a változás szelei jönnek.
Ma sztárjk volt. Ilyet kérem itt is tudnak, ennek következtében gyalog kellett mennem dolgozni. Végre valami rákényszerített, hogy felemeljem a sejhajom (ami most már tényleg hajaj!!!), és gyalogoljak egy sort. Ahogy az Pesten is lenni szokott, ha sztrájk, akkor szakad az eső :) És persze eltévedtem, már az első kereszteződésénél. Persze végül célba értem, a napról inkább nem értekezem: számoltam az órákat, perceket, aztán - munka végeztével - megejtettem az otthon is szokásos pénteki "plázázást". Csak egy ilyen kisvárosban mások a lehetőségek, de az áruválaszték! Az valami fantasztikus! Példának okáért újra és újra rácsodálkozom a csokoládék egyre extrémebb ízesítésére. Ma pölö koktélparadicsomos-sós étcsokit találtam. Ezt tuti, hogy megkóstolom (majd ha átutalták a megélhetési támogatást :)
Vettem azonban mindenféle más finomságot, a tesómék ugyanis meglátogatnak, és szombaton együtt reggelizünk. Ugye mondom, hogy valami változóban... :)

melós rácsodálkozás, febr. 25.

Amíg tegnap gyakorlatilag egész álló nap esett a hó (időnként elképesztően gyönyörű hatalmas pelyhekben), ma már-már tavasz volt: sütött a nap a hatalmas hórengeteg felett, de azért meleget csak a Cafeteria üvegablakain keresztül adott, a sötét lyukban (lásd előző napi bejegyzés) délután már a nyakam köré kellett csavarnom a sálat.
A sötét lyukban (van olyan, hogy jelentés az egérlyukból?), szóval ott most annyi a helyzet, hogy befejeztem életem első csillagköd-retusálását! Körülbelül kétmillió klikkeléssel járt, mindezt a klóneszközzel hajtottam végre, mondhatom, megjegyeztük egymást egy életre. (Az áltam retusált csak márciusban kerül ki a szájtra, de ilyeneket kell elképzelni, illetve itt látni: http://www.eso.org/gallery/v/ESOPIA/StarClusters/?g2_page=2)

És kaptam ma egy nagyon kreatív új feladatot is: a Szervezetnek van két internetes videóadása, az egyik általában a kutatásokról és eredményekről, a másik kimondottan a Hubble teleszkóppal kapcsolatos témákról szól. A két videóadáshoz adhatok stúdióinstallációs ötleteket (a stúdió virtuális, szóval elvileg bármi lehetséges), és szintén elképzeléseket várnak az intrókat illetően. Húúú, rettentően tetszik mindkét feladat, de még csak az anyaggyűjtésnél tartok!
Itt meg tudjátok nézni az eddigi adásokat: http://www.spacetelescope.org/videos/hubblecast.html

És amit mondani akartam a címmel, az eddig a héten folyamatosan fogalmazódott meg bennem: rettentően tetszik az emberek munkahelyi (beszéd)stílusa. Azt (sajnos) érzem, hogy itt is "csak" emberek vannak, léteznek szimpátiák, antipátiák, barátságok, hűvösebb viszonyok, de egytől egyig számomra meglepően udvariasan, hogy ne mondjam: kedvesen kommunikálnak egymással a kollegák. Ha baj van, nincs egymásra mutogatás, mindenki "bevállalja" a tettét és máris hozzáteszi, hogy intézi a javítást. És a kimondott szót nem cigiszünet, még egy magánlevél befejezése, stb. követi, hanem azonnal a tett, ugyanazzal a nyugalommal, jókedéllyel. Bámulatos!

munkahelyi megpróbáltatások, febr. 23-24.

Az első munkanapom meglepően lassan indult. És nem rajtam múlott a dolog, pedig igencsak nehezen kapartam ki magam az ágyból.

Megint beleestem abba a hibába, amibe már az első iskolás napom alkalmával is, hogy tudniillik annyira siettetném az eseményeket, hogy szinte én nyitom a fogadó intézmény kapuját... Szóval, a HR-es lánynak sem sokkal sikerült megelőznie (Istenem, nem akartam az első napon elkésni!), de a főnököm kimondottan elkésett hozzá képest. Másfél órát vártam rá a kávézóban, így megfigyelhettem az összes részleg kávézási szokásait, kitanulhattam, hogyan lehetek a csillagász-focicsapat tagja, hogyan kell dvd-t kölcsönözni a kollegáktól, és más hasonló kihagyhatatlan információk birtokosa lettem.

Éreztem, hogy ennek a lazaságnak meglesz a böjtje. Mihelyst Lars (mert így hívják a főnököt)megérkezett, akarom mondani berobbant a kávézóba, elkezdte a hátrány ledolgozását: előttem rohanva eldarálta a szükséges tudnivalók felét, majd beviharzott egy szobába, ahol gyorsan megmutatott egyszerre három nyilvántartási rendszert, az egyikbe bejegyzett déli határidővel három feladatot a nevem mögé, megadott hat kódot, és csináltatott velem két új emilcímet, majd megbántott arccal vette tudomásul, hogy bárgyú tekintetem a meg nem értettségről árulkodik. Ekkor levitt egy labirintuson keresztül a "mi egységünkbe", ott gyorsan bemutatott tíz embernek, végül eltűnt. Azt itthonról is sejtettem, hogy energikus darabról lesz szó, de azt nem, hogy már a második napomon túlórázni fogok.

Na mindegy, még ne vágjunk a dolgok elébe. Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kutatóbázis ránk eső épületét valami oly' találékonysággal tervezték, hogy elsőre, sőt, másodikra is ember legyen a talpán, aki felismeri, honnan jött, merre tart, és mindez meddig is fog tartani. Már a második kört tettem tegnap a pinceszinten, amikor leküzdöttem a szokásos égést, és nehezen visszatalálva a "mi" szobánkba, segítséget kértem a kijárat megtalálásához... Ma már egy kör után is ment, talán a hétvégére ez a plusz kör is elmarad.

A rendelkezésünkre álló 4 szobából és 15 munkaállomásból eddig 2 helyiséget és 3 munkaállomást teszteltem, kikötve annál a legsötétebb lyuknál, amire tegnap azt gondoltam, ha égiek vannak, nem engedik, hogy ez legyen a sorsom. Na jó, túldramatizálom (de a mai nap után ez érthető is). Szóval két jófej fickóval, egy egészen szimpi portugál csávóval, és a szintén jókoponya német főszakival szívhatok olykor tornacipőszagú levegőt :) Viszont mindkettő Photoshop-Istenkirály, így ami Gabi tanítónéninek és FarkasLacinak anno nem sikerült, talán most az ő segedelmükkel menni fog. Vagy nem.

Ma eddig háromszor buktam meg... Először kiderült, hogy túlretusáltam a csillagos eget, és nem értékelték a művészi ambíciókat. A második próbánál a német szaki szemesarkából a produktumra sandítva közölte, hogy egy kész képen dolgozom, végül leellenőrzött a főnök is, aki totál kiakadt, hogy nem elég, hogy a semmit csinálom, de azt is rossz layeren. Szívem szerint elbőgtem volna magam, de helyzetem nem engedte, ott ültem szemben egy hatalmas csillagköddel a még hatalmasabb monitoron, mindezt gréjszkélben, amit látványban egy iszonyatosan poros kikapcsolt tévéképernyőhöz tudnék leginkább hasonlítani, a léjerpalettán 3 főléjerrel (R, G, B nevekre hallgatva), mindegyikhez fejenként 5 korrekciós léjer tartozik, és egy hatalmas elvárás, hogy egyetlen pösznek látszó csillag sem tűnhet el közülük. De ki a halálnak tűnne fel, ha nem 3423 pösz, hanem csak 2978 maradna ott. Szóval leginkább erre gondoltam, meg arra, hogy a fiúknak micsoda bolondságok tudnak gondot okozni, és ez máris visszaszorította a gombócot a torkomba.

Azért sokáig maradtam, és Hamupipőcske módra válogattam a porszemeket, amíg a takarító porszívója bele nem hasított a csendbe...

szerencsés landolás, február 21-22.

Néhány otthon lévő ismerős kismama ilyen-olyan rendszerességgel beszámolót ír, képeket küld. Nagyon jó szövegek, sok rötyögés, mintha "dtóth"-ot olvasna az ember. Aztán ott van a Mariann blogja, ahonnan majd az ötleten kívül a tematikusságot is megpróbálom átcsempészni az enyémbe. És a jelenleg olvasott könyvben is többször hagyatkozik a Szerző a naplójára, ami segít az emlékezésben. Szóval számtalan jó példa lebeg a szemem előtt, hogy miért is érdemes naplózni/blogolni.
A baj persze csak az "ilyen-olyan rendszerességgel" van. Többször is eszembe jut, hogy ezt majd leírom, magamnak, nektek, de aztán mindig úgy döntök, hogy majd holnap. Ugyan, hiszen még alig négy napja vagyok Garchingban, igazán korán hozzákezdtem! Különösen, ha azt is hozzáveszem, hogy másfél napig az ágyat nyomtam, amit gusztustalan papírzsebkendő-hegyek és gyógyszeres dobozok vettek körbe. És akkor elértem a kezdő mondathoz: szerencsésen (és sajnos betegen) megérkeztem.
A város szélén lakom, közel a Garchinger Seehez, aminek egyelőre nem nagy jelentősége vagyon, lévén mindent legalább 25 cm hó borít, erre minden nap gondosan szórnak még Holle Anyóék utánpótlást, és csak a nagyon beteg elméjűeknek jut eszükbe ilyenkor holmi tavakhoz battyogni: így vilimikatinak, és még vagy 3 heroikus sportolónak, akik térdig csatakos susinaciban őrölték vasárnap délután a kilométereket az éjszaki szellő fútta tóparton.
A lakótársamat Darijának hívják, és olasz, szőke és csillagásznak tanul, szóval igencsak összetett egyéniség :)
A kecó egy panelszerű, kicsit szocüdülőre is emlékeztető ház harmadik (?) emeletén található, azért nem vagyok biztos a dologban, mert vagy az emeletek vannak furán, vagy a lift, de mindenesetre akárhol lakik az ember, a lifthez mindenképp gyalogolnia kell vagy fel, vagy le.
Az utcánk a városszéliség ellenére is főutca, van benne egy Penny Market, egy Tengelmann közért, egy görög étterem, két pékség, és egy tópart.