munkahelyi megpróbáltatások, febr. 23-24.

Az első munkanapom meglepően lassan indult. És nem rajtam múlott a dolog, pedig igencsak nehezen kapartam ki magam az ágyból.

Megint beleestem abba a hibába, amibe már az első iskolás napom alkalmával is, hogy tudniillik annyira siettetném az eseményeket, hogy szinte én nyitom a fogadó intézmény kapuját... Szóval, a HR-es lánynak sem sokkal sikerült megelőznie (Istenem, nem akartam az első napon elkésni!), de a főnököm kimondottan elkésett hozzá képest. Másfél órát vártam rá a kávézóban, így megfigyelhettem az összes részleg kávézási szokásait, kitanulhattam, hogyan lehetek a csillagász-focicsapat tagja, hogyan kell dvd-t kölcsönözni a kollegáktól, és más hasonló kihagyhatatlan információk birtokosa lettem.

Éreztem, hogy ennek a lazaságnak meglesz a böjtje. Mihelyst Lars (mert így hívják a főnököt)megérkezett, akarom mondani berobbant a kávézóba, elkezdte a hátrány ledolgozását: előttem rohanva eldarálta a szükséges tudnivalók felét, majd beviharzott egy szobába, ahol gyorsan megmutatott egyszerre három nyilvántartási rendszert, az egyikbe bejegyzett déli határidővel három feladatot a nevem mögé, megadott hat kódot, és csináltatott velem két új emilcímet, majd megbántott arccal vette tudomásul, hogy bárgyú tekintetem a meg nem értettségről árulkodik. Ekkor levitt egy labirintuson keresztül a "mi egységünkbe", ott gyorsan bemutatott tíz embernek, végül eltűnt. Azt itthonról is sejtettem, hogy energikus darabról lesz szó, de azt nem, hogy már a második napomon túlórázni fogok.

Na mindegy, még ne vágjunk a dolgok elébe. Azt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kutatóbázis ránk eső épületét valami oly' találékonysággal tervezték, hogy elsőre, sőt, másodikra is ember legyen a talpán, aki felismeri, honnan jött, merre tart, és mindez meddig is fog tartani. Már a második kört tettem tegnap a pinceszinten, amikor leküzdöttem a szokásos égést, és nehezen visszatalálva a "mi" szobánkba, segítséget kértem a kijárat megtalálásához... Ma már egy kör után is ment, talán a hétvégére ez a plusz kör is elmarad.

A rendelkezésünkre álló 4 szobából és 15 munkaállomásból eddig 2 helyiséget és 3 munkaállomást teszteltem, kikötve annál a legsötétebb lyuknál, amire tegnap azt gondoltam, ha égiek vannak, nem engedik, hogy ez legyen a sorsom. Na jó, túldramatizálom (de a mai nap után ez érthető is). Szóval két jófej fickóval, egy egészen szimpi portugál csávóval, és a szintén jókoponya német főszakival szívhatok olykor tornacipőszagú levegőt :) Viszont mindkettő Photoshop-Istenkirály, így ami Gabi tanítónéninek és FarkasLacinak anno nem sikerült, talán most az ő segedelmükkel menni fog. Vagy nem.

Ma eddig háromszor buktam meg... Először kiderült, hogy túlretusáltam a csillagos eget, és nem értékelték a művészi ambíciókat. A második próbánál a német szaki szemesarkából a produktumra sandítva közölte, hogy egy kész képen dolgozom, végül leellenőrzött a főnök is, aki totál kiakadt, hogy nem elég, hogy a semmit csinálom, de azt is rossz layeren. Szívem szerint elbőgtem volna magam, de helyzetem nem engedte, ott ültem szemben egy hatalmas csillagköddel a még hatalmasabb monitoron, mindezt gréjszkélben, amit látványban egy iszonyatosan poros kikapcsolt tévéképernyőhöz tudnék leginkább hasonlítani, a léjerpalettán 3 főléjerrel (R, G, B nevekre hallgatva), mindegyikhez fejenként 5 korrekciós léjer tartozik, és egy hatalmas elvárás, hogy egyetlen pösznek látszó csillag sem tűnhet el közülük. De ki a halálnak tűnne fel, ha nem 3423 pösz, hanem csak 2978 maradna ott. Szóval leginkább erre gondoltam, meg arra, hogy a fiúknak micsoda bolondságok tudnak gondot okozni, és ez máris visszaszorította a gombócot a torkomba.

Azért sokáig maradtam, és Hamupipőcske módra válogattam a porszemeket, amíg a takarító porszívója bele nem hasított a csendbe...