Néhány otthon lévő ismerős kismama ilyen-olyan rendszerességgel beszámolót ír, képeket küld. Nagyon jó szövegek, sok rötyögés, mintha "dtóth"-ot olvasna az ember. Aztán ott van a Mariann blogja, ahonnan majd az ötleten kívül a tematikusságot is megpróbálom átcsempészni az enyémbe. És a jelenleg olvasott könyvben is többször hagyatkozik a Szerző a naplójára, ami segít az emlékezésben. Szóval számtalan jó példa lebeg a szemem előtt, hogy miért is érdemes naplózni/blogolni.
A baj persze csak az "ilyen-olyan rendszerességgel" van. Többször is eszembe jut, hogy ezt majd leírom, magamnak, nektek, de aztán mindig úgy döntök, hogy majd holnap. Ugyan, hiszen még alig négy napja vagyok Garchingban, igazán korán hozzákezdtem! Különösen, ha azt is hozzáveszem, hogy másfél napig az ágyat nyomtam, amit gusztustalan papírzsebkendő-hegyek és gyógyszeres dobozok vettek körbe. És akkor elértem a kezdő mondathoz: szerencsésen (és sajnos betegen) megérkeztem.
A város szélén lakom, közel a Garchinger Seehez, aminek egyelőre nem nagy jelentősége vagyon, lévén mindent legalább 25 cm hó borít, erre minden nap gondosan szórnak még Holle Anyóék utánpótlást, és csak a nagyon beteg elméjűeknek jut eszükbe ilyenkor holmi tavakhoz battyogni: így vilimikatinak, és még vagy 3 heroikus sportolónak, akik térdig csatakos susinaciban őrölték vasárnap délután a kilométereket az éjszaki szellő fútta tóparton.
A lakótársamat Darijának hívják, és olasz, szőke és csillagásznak tanul, szóval igencsak összetett egyéniség :)
A kecó egy panelszerű, kicsit szocüdülőre is emlékeztető ház harmadik (?) emeletén található, azért nem vagyok biztos a dologban, mert vagy az emeletek vannak furán, vagy a lift, de mindenesetre akárhol lakik az ember, a lifthez mindenképp gyalogolnia kell vagy fel, vagy le.
Az utcánk a városszéliség ellenére is főutca, van benne egy Penny Market, egy Tengelmann közért, egy görög étterem, két pékség, és egy tópart.
A baj persze csak az "ilyen-olyan rendszerességgel" van. Többször is eszembe jut, hogy ezt majd leírom, magamnak, nektek, de aztán mindig úgy döntök, hogy majd holnap. Ugyan, hiszen még alig négy napja vagyok Garchingban, igazán korán hozzákezdtem! Különösen, ha azt is hozzáveszem, hogy másfél napig az ágyat nyomtam, amit gusztustalan papírzsebkendő-hegyek és gyógyszeres dobozok vettek körbe. És akkor elértem a kezdő mondathoz: szerencsésen (és sajnos betegen) megérkeztem.
A város szélén lakom, közel a Garchinger Seehez, aminek egyelőre nem nagy jelentősége vagyon, lévén mindent legalább 25 cm hó borít, erre minden nap gondosan szórnak még Holle Anyóék utánpótlást, és csak a nagyon beteg elméjűeknek jut eszükbe ilyenkor holmi tavakhoz battyogni: így vilimikatinak, és még vagy 3 heroikus sportolónak, akik térdig csatakos susinaciban őrölték vasárnap délután a kilométereket az éjszaki szellő fútta tóparton.
A lakótársamat Darijának hívják, és olasz, szőke és csillagásznak tanul, szóval igencsak összetett egyéniség :)
A kecó egy panelszerű, kicsit szocüdülőre is emlékeztető ház harmadik (?) emeletén található, azért nem vagyok biztos a dologban, mert vagy az emeletek vannak furán, vagy a lift, de mindenesetre akárhol lakik az ember, a lifthez mindenképp gyalogolnia kell vagy fel, vagy le.
Az utcánk a városszéliség ellenére is főutca, van benne egy Penny Market, egy Tengelmann közért, egy görög étterem, két pékség, és egy tópart.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése