hiányérzet

Ezeregy éve és tizenegy napja nem írtam a nagyhálós naplómba. Fura módon vagy kétszer papírt (igazit) és tollat (igazit) ragadtam, és firkantottam valamit. Az ilyen fecniket aztán évekig őrzöm, képes vagyok hazahurcolni bárhonnan - igazi régimódi (lassan vén)kisasszony vagyok :) És remélem, hogy egyszer az unokáim majd jókat szórakoznak rajtuk.

Olyan mindenfélék voltak: kirándulós hétvége, aztán húsvét, majdnem perzselő meleggel. A csütörtökre már nem is emlékszem, valami munkahelyi csalódás kimerített, hamar aludni mentem, de a péntek (itt már Nagypéntek is szünnap volt) és a szombat is tóparton talált. Pénteken a Stamberger See, szombaton a Garchinger See volt terítéken, kicsit meg is égtem, de az igazi nappantás a balkonon köszöntött be. Ezen a hétvégén megtudtam, mekkora kincs birtokában vagyok: egy szélvédett, csodásan napos erkélyem van, és csak az enyém, minthogy még mindig egyedülös vagyok a kecóban.
Szombaton délután München, este opera (igen! a Müncheni Állami Operában) Kaijal, cseh zeneszerző műve cseh nyelven (nekem néha mókás a tragikus történet ellenére), német felirattal. Kúl! Aztán sörözés, vasárnap egésznapos semmittevés Thomasszal: magam is meglepődöm, nem unatkozom egy csöppet sem (többek között megnézzük az Olympia Parkot kívülről, belülről, kipróbáljuk a fekvést a füvén, és megnézzük az olimpiai falut is, meg a házat, amelynek egyik lakrészében 1972-ben meggyilkolták az izraeli sportolókat - ma diákoknak ad szállást! milyen érzés lehet egy ilyen helyen nyugovóra térni?), hétfőn aztán háziasszonykodás, de nem a vendégvárós, hanem a másik értelemben: mosok, főzök-sütök, a takarítás megint elmarad, ellenben melózom a csörgő magyar forintocskákért. Tisztára mint egy hazai vasárnap...
Az azóta eltelő napok is hasonszőrűek: bent befejezem a melót (egész héten túlórázom, és rengeteget stresszelek - mellesleg azért jöttem, hogy ebből kilépjek...), aztán meló után hazasétálok, a gép elé ülök, és folytatom. München meg éli az életét nélkülem. Na, azért nem teljesen: egyik nap beugrottam valami nyárisabb ruhát nézni, de teljes katasztrófa volt: elképesztő, még mindig tartja magát a szuperszűk, csak szuper ifjaknak és szuper ropiknak kitalált csőnadrág, és lassan visszakúszik a nyolcvanas évek répanadrágja! Hát egyiket sem nekem és az alakomnak találták ki, így csalódottan, és üres kézzel hazajövök. Okés, semmit sem mondhatok, múlt héten megvettem életem legdrágább tornacipőjét, ami büdös, csíkos, Tomi Hilfiger! és cseppet sem nőies, de imádom :)

Érdemes lenne értekezni az itteni divatról, de majd talán máskor: annyit elöljáróban, mivel az európai olvasztótégely itt Münchenben van, és mindenfélék sétálnak, rengeteg a szép ember! és
a divat is sokféle: a tornacipős (nagyrészt színes, és agyonhordott Converse, hát mi más!)-farmeres csak egy irányzat, de számos képviselője van, most persze én is közébük léptem az állandóan feketében járókat hetente két-három alkalommal hátrahagyva :) Aztán vannak nagyon sok pénzből nagyon szépen és nagyon egyszerűen öltözők. Meg sportemberek, akik reggelente nem a korábban leírt trend szerint kerekeznek, hanem autóárú bicajokon, áramvonalas versenyszerkóba bugyolált testtel szállnak tova. A többiekről majd legközelebb.

A hét két meglepetés-sztorija:
Pénteken a garchingi metrómegállóban a kicsit arabus kinézetű takarítóbácsi megkér, csináljak róla egy fényképet digitális kamerájával, amint büszkén áll narancssárga mellényében, egyik kezével a seprűjébe, másikkal a szemetesbe kapaszkodva, háta megett a metrós Garching felirattal. Amikor elkészül a kép, nagyon hálás, és mosolyogva továbbsepreget. Meghat, hogy vannak emberek, akik egy ilyen munkára is büszkék, a munkájukra büszkék, és boldogok, hogy van!
Sztori kettő: ma délután csöngetnek. Ki az atyaúristen lehet?! Ide csak kulccsal lehet bejutni... Vagy a kaputelefon. Előbb az ajtóval próbálkozom: a mosolygós házmester az (ez itten egy komoly titulus), beinvitálom, mondom, nem beszélek németül, nem gond, máris folyékonyan magyarázza angolul, hogy nagyon nincs rendben, ahogy a nevemet a postaládára ragasztottam. A baj nem ott van, hogy kitettem, hanem hogy nem nyomtatott, és ferdén áll. Csinálnak nekem szebbet. Tiltakozom, nem kell, nem az én lakásom, már csak egy hónapig maradok. Jó, akkor csak igazítsam meg, majd úgy csinál, mintha nem tudna (!) róla. Mikor becsukom, mindketten mosolygunk az ajtó egyik-másik oldalán.