március 15.

Ma reggel végigsuhant az agyamon a gondolat, hogy nemzeti ünnepünk van. És nem érzek semmi igazán ünnepélyeset. Még jól megszokott társam, a honvágy sem ráncigál jobban a mindennaposnál. Talán annak köszönhető, hogy hirtelen megint sok dolgom lett? Vagy hogy a "többiek" (itt élő külföldiek) egyike sem hiányolja (látványosan) az otthonát, otthonmaradottjait? Most pont úgy beszélek, mintha tíz év száműzetésben lennék. Csak egy álom okozza, visszatérő: csomagolok, nagyon sok mindent, készülök örökre elutazni, és nagyon fáj a szívem.

Mindeközben valójában a holnapra, jövő hétre, és a hétvégére készülök, amikor a kiccsaládom nagyjai jönnek.

És túl vagyok a hétvége nyaralós felén!

Pénteken Kaihoz voltam hivatalos vacsorára: zöld káposztára. El nem tudtam képzelni, mi lehet egy káposztában annyira különleges, de mondhatom, tényleg az volt, és nem utolsó sorban finom: egy tálban héjában sült krumplit tálalt, egy másikban gyönyörű sertésszeleteket és illatos főtt kolbászokat, a harmadikban pedig egy rakás zöld izét, ami kicsit emlékeztetett a brokkolira, kicsit a párolt spenótra, ízben talán a kelbimbóra, és isteni volt! Az utóhatásokról most nem emlékeznék meg. Mindezt sör kísérte (amiből nem igazán mertem inni, ugyanis megfigyelés, hogy egyre többet és egyre rosszabbul beszélek tőle). A vacsi előtt körbejártam a kérót, ami nagyon picike, viszont van egy csodás balkonja, és szuper a környék, ahol elhelyezkedik. A ház kimondott zöld övezetben, a Nymphenburg Park háta mögött található, ha belép az ember a lépcsőházba, már azt hiszi, hogy egy lakásban van, a lépcsők ugyanis kárpítozottak, a "lobbyban" pedig karosszékek, asztal és váza található. Kicsit zavarba ejtő.

Vacsi után zenehallgatás, betekintés a német popkultúrába :) nem hatódtam könnyekig... majd csevegés minden olyasmiről, amiről csak képes vagyok. Kai nagyon udvarias hallgatóság, és rettentően kedvesen igyekszik mindent megérteni. Amikor viszont éreztem, hogy ez már nekem is nagyon fárasztó, elkísértettem magam a vasútállomásig, a legegyszerűbb hazajutás tőle ugyanis így néz ki: az ő kerületéből rendes vasúttal megyek 4-et a város közepéig (Marienplatz), ahonnan metróval hazautazom a mi kis városunkba :)

(További megfigyelés: pénteken este természetesen mindenki bulizni megy, 11 körül indul meg a népvándorlás a szórakozóhelyek felé. Az ifjúság, talán kicsit kevésbé kiöltözve és kevésbé sminkelve, mint otthon, a vonaton/metrón fogyasztja el a bemelegítőt, amit akár még egy komplett koktélkeverés is megelőz!)

A szombat még a pénteknél is jobban sikerült, csapatos kiránduláson vettem részt. Daria, az olasz szobatársam invitált (hát csak úgy módjával, ahogy itten szokás), amire én rögtön lecsaptam, és tegnap reggel már izgatottan vártam, hogy a két álmos olasz leányzó összeszedje magát és elinduljunk. Egy olasz kollegájuk és annak bolgár barátja adta a csapat másik felét, egyben a vezető kezet és a GPS agyat. Az úticél Neuschwanstein kimondhatatlan nevű kastélya volt. Indulás után rögtön kisütött a nap, de ahogy haladtunk egyre délebbre, és az Alpokhoz egyre közelebb, úgy változott át a táj ismét télivé. Igaz, meglepetésemre az emberek Füssenben már csak kiskabátokban, pulóverekben sétálgattak, a klíma a hegyek miatt egészen furcsa: hóborította csúcsok, napsütés és "langymeleg".

Kávéval indítottunk, ami kicsit felrázta a bagázst, és mondhatom, az egész nap nagyon kellemesen telt, ez volt az a társaság, amiben eddig a legkényelmesebben éreztem magam. Valahogy állandóan feszengek, szarul érzem magam a nyelvtudásom miatt, és bár az angol volt itt is a nyelv, és mindenki nagyon ügyesen csűrte-csavarta a szót, egészen más volt az alaphangulat. A fiúk viccesek, a lányok nevetősek voltak, mindenki fotózott rendületlenül, egyszerre lettünk éhesek, álmosak, szóval klappoltak a dolgok. Az elválás persze nem volt könnyes, de ez a nap nagyon megérte az árát, tudniillik, hogy most minden melómmal "úszok", régi megszokott stílusomban.

Az este még egy mosodás kalanddal zárult, de ezt nem szívesen idézem fel, a lényeg, hogy végre a szárítón kapaszkodnak a nadrágjaim, és újra lesz mit felvennem.